Petőfi

„Ott essem el én, A harc mezején,

Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül, S ha ajkam örömteli végszava zendül,

Hadd nyelje el azt az acéli zörej, A trombita hangja, az ágyudörej…”

(Petőfi Sándor)

 

1823. január 1-jén született Petőfi Sándor költő, a magyar irodalomtörténet egyik legjelentősebb, legnagyobb hatású alkotója. Petőfi ifjúkori vándorlása és kezdeti sikerei után 1848. március 15-én, a pesti forradalom lánglelkű vezéreként ért pályafutása csúcsára.

Miután a család Kiskunfélegyházára költözött, az édesapa már öt esztendősen iskolába küldte gyermekét.

Annak függvényében, hogy a família milyen anyagi helyzetben volt, Sándort egyre előkelőbb intézményekbe íratták be, így Félegyháza után fél évig Szabadszálláson, 1831–33 között Sárszentlőrincen, aztán a pesti piaristáknál, Aszódon, 1838 őszétől pedig a selmecbányai líceumban gyűjtögette a tudást. A gyakori iskolaváltás a költő teljesítményére is rányomta bélyegét, aki Aszódon például kitűnően tanult, Selmecbányát azonban fél év után el kellett hagynia gyenge eredményei miatt. A kudarc után a szigorú édesapa kijelentette, hogy nem finanszírozza tovább fia oktatását – ebben az 1838-as árvízkatasztrófa miatt elszenvedett anyagi károk is komoly szerepet játszhattak –, így aztán Petőfi elhatározta, hogy vándorszínésznek áll, és Pestre utazott, hogy az ország szellemi központjában próbáljon szerencsét. Ekkor kezdett verseket írni. 1844-től élt Pesten, majd 1846-tól baráti körével irodalmi társaságot szervezett. Fiatal kora ellenére ekkorra már országos ismertségre tett szert. A „márciusi ifjak” egyik vezetőjeként részt vett az 1848. március 15-i forradalomban, amelynek a szimbólumává vált. A 26 éves költő ezután a szabadságharc küzdelmeiben is részt vállalt. A történészek mai álláspontja szerint életét is áldozta a magyar szabadságért, hiszen 1849. július 31-én esett el a segesvári csatát követő fejvesztett menekülés közben, a honvédeket üldöző kozák ulánusok által elkövetett mészárlásban. Eltűnésének minden körülménye azonban még a mai napig sem tisztázódott.

Ő a magyar romantika kiteljesítője, és koráig még ismeretlen témákat honosított meg a magyar költészetben: nála jelent meg először a családi líra, szerelmi költeményeiben a hitvesi, házastársi szerelem ábrázolása, tájköltészetében pedig a „puszta”, a magyar Alföld méltó rajza. Ő írt először verseiben a „világszabadságról”, és általa teljesen új hang szólalt meg a magyar irodalomban. Közérthetően, egyszerűen szólt mindenkihez, hiszen a nép nyelvét beemelte az irodalomba, és a versek külső formája helyett a gondolatot állította középpontba.

Számos költeménye szinte minden magyar számára ismert. János vitéz című elbeszélő költeményéből daljáték, bábelőadás, rajzfilm és rockopera is készült. Legismertebb költeménye a Nemzeti dal, amely az 1848. március 15-i forradalom máig ható üzenete és a magyar hazafias költészet kiemelkedő alkotása. Emlékét Magyarországon és a Kárpát-medence magyarlakta helységeiben több múzeum és emlékház, valamint számtalan utcanév, szobor és emléktábla őrzi.

„Külföldön Petőfi a legismertebb magyar költő mindmáig. Ő az istenek magyar kedvence. Mindent megkapott, hogy nagy költő lehessen: tehetséget, történelmet, sorsot. Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú s méretű életmű maradt utána, mely korfordulót jelentett nemzete irodalmában.”

– Németh G. Béla (1982)

Édesapja Petrovics István (Kartal, 1791. augusztus 15. – Pest, 1849. március 21.) mészárosmester, felvidéki családból származott (a közhiedelemben elterjedt szerb származással szemben), de ő magyarnak vallotta magát. Apjának szlovák származását valószínűsíti annak evangélikus vallása (a szerbek általában ortodoxok), illetve Kiss József és Jakus Lajos kutatásai, akik apai ágon 1685-ig, a Nyitra vármegyei Vagyócig vezették vissza Petőfi származását. Vagyis a Petrovicsok csakúgy Felvidékről származnak, mint az anyai ág, amely a Turóc vármegyei Necpál községből ered. Apai nagyapja, Petrovics Tamás, aki 1770-ben 26 évesen költözött el Aszódra.

Apai ágon a család őse Petrovics Márton, 1667. május 30-án, I. Lipót királytól nemességet nyert, amelyet 1668. március 30-án Nyitrán hirdettek ki; ez a nemesi levél 1835-ben még megvolt Petőfi apjánál. Nemesi származásáról tudott a költő is, de felnőttként mint demokrata deklaráltan nem élt nemesi jogaival, teljesen azonosítva magát a néppel.

Anyai nagyapja, Hrúz Mihály, tehetős redemptus, aki Kecskemét város tekintélyes polgára volt. Édesanyja, Hrúz Mária (Necpál, 1791. augusztus 26. – Pest, 1849. május 17.) férjhezmenetele előtt mosónőként és cselédként dolgozott a maglódi evangélikus lelkésznél, Martiny Mihálynál. Szlovák anyanyelvű volt, a magyar nyelv használatára csak asszonykorában tért át. Arany János emlékezete szerint „nem mindig ejtette tisztán a magyar szót, de folyvást beszélte”.

Petrovics István és Hrúz Mária valószínűleg Maglódon ismerkedett meg, és 1818. szeptember 15-én Aszódon kötöttek házasságot. Mikulás Dániel evangélikus lelkész eskette őket, és feleségével mindketten az evangélikus vallást gyakorolták. Petrovics ekkor szabadszállási kocsma- és mészárszékbérlő volt, majd 1821-ben Kiskőrösre költöztek. 1822–24-re a családfő kibérelte a kiskőrösi mészárszéket, és ott lakott feleségével együtt, így született ott meg első gyermekük, Sándor.

Petőfi Sándor az 1822. december 31-éről 1823. január 1-jére virradó éjszakán született. Kiskőrösön keresztelték meg január 1-jén az evangélikus vallás szerint. A gyermek születésekor oly gyengécske volt, hogy egy emlékező szerint „spirituszban fürdették, hogy megmaradjon”. Egyetlen testvére öccse, Petőfi István 1825-ben született.

Apjának a kiskőrösi bérlet elég jól jövedelmezett. A hároméves ciklus leteltével, 1824. október 14-én a nagyobb kiskunfélegyházi székbérletre vállalkozott, és családjával együtt oda is költözött. A család anyagi helyzete itt még biztonságosabb lett, és Petőfi vidám és boldog gyermekkort élhetett, amelynek emlékei később is mindig édes érzéssel töltötték el szívét. Petőfi e várost Szülőföldemen (1848) című költeményében születése helyének nevezte, e szavai később sok vitára adtak okot a két település, Kiskőrös és Kiskunfélegyháza, illetve a költő életrajzának kutatói között is. A család először meglehetősen jó vagyoni körülmények között élt. Petrovics István ügyes vállalkozó volt, a mészárszék mellett kocsmát bérelt és működtetett. A család anyagi felemelkedésének helyszíne egy ideig Kiskunfélegyháza volt. A családfő fenntartott két mészárszéket Kiskunfélegyházán, illetve Szabadszálláson, több ingatlan tulajdonosa volt, saját földjeiken és bérelt földeken is gazdálkodott.

1857-ben alakult ki először vita Petőfi szülőhelyével kapcsolatban, addig Szabadszállást fogadták el, Ferenczy-Danielik 1856-os Magyar írók életrajz-gyűjteményében is ez szerepel. Kiskőrös csak ekkor merült fel először. Később szóba került Félegyháza, Kunszentmiklós és Dunavecse is. A kortársak is különbözőképpen jelölik meg a költő születési helyét. Ferenczi Zoltán szerint Félegyházán született, Gyulai Pál 1854-ben szintén úgy nyilatkozott, hogy Petőfi Félegyházán látta meg a napvilágot. Jókai Mór, a költő barátja hol Szabadszállást, hol Kiskőröst emlegette. Petőfi színésztársa, Szuper Károly tudomása szerint félegyházi születésű volt a költő. Barátai és tanulótársai Szabadszállást és Félegyházát emlegették. Arany János tudomása szerint Petőfit csak keresztelték Kiskőrösön, de nem ott született. Petőfi István 1867-ben nem zárta ki, hogy bátyja akár Félegyházán is születhetett. Várady Antal 1872-ben úgy emlékezett vissza, hogy Petőfi többször is említette neki, hogy Kiskőrösön született, hozzátéve, hogy a költő „Soha még tréfából sem hazudott […] születéshelyéül folyvást Kis-kőröst állította”. Gyulai Pál szerint Kiskőrös mellett szóltak azon okmányok, melyek azt bizonyították, hogy Petrovics István a helyi mészárszéket bérelte, a szülők pedig 1821 és 1824 között ott laktak. Ennek ellentmond, hogy az 1823-as összeíráskor Petrovics Istvánt Szabadszálláson vették lajstromba. 1922-ben Katona Géza nyugalmazott pécsi tanügyi főtanácsos Hol született Petőfi? című cikkében Szabadszállás mellett állt ki. Az irodalomtörténet Kiskőröst fogadta el Petőfi születési helyeként. Kiskőrös mellett szól az a feltételezés is, hogy nem szerencsés 45 km-t megtenni a havas rónán egy újszülöttel, ezért a szülők a szülést megelőző pár napban már Kiskőrösre mehettek át.

Petőfi maga különböző helyeket jelölt meg a saját maga által kitöltött okmányokban, így a selmeci líceumba való beiratkozásnál Kiskőröst vallotta szülőhelyének, míg a selmecbányai Magyar Társaság könyvébe szabadszállásiként írta be magát. Amikor 1839 szeptemberében Sopronban jelentkezett katonának, öregítette magát, 1821-es születési évet diktált be, hogy felvegyék, születési helyeként pedig Kiskőrös szerepel.

A szabadszállási születést erősítik meg a költő rokonai is, köztük Baky Józsefné Herpai Zsuzsanna (1852–1947), és az ő testvére, Herpai János (1856–1942), akiknek Petőfi unokabátyjuk volt. Szüleik és nagyszüleik azt mondták nekik, hogy Petőfi Szabadszálláson született az Izsáki úton. Herpai János elmondta, hogy csak később jelölték meg Kiskőröst szülőhelyként. A rokonok felmenőinek visszaemlékezései alapján Petőfit csak keresztelni vitték Szabadszállásról Kiskőrösre. Berta Sándorné bábaasszony maradt Petrovicsnéval otthon és Höss Józsefné bábaasszony vitte magával a gyermeket, Pandur József későbbi főbíró hajtotta a lovakat. A költő dajkája Pőcze Györgyné volt. Némelyek úgy emlékeznek, hogy a kisdedet gyenge fizikuma miatt kellett sürgősen megkeresztelni, míg más beszámolók szerint a vallási viszályok miatt a református pap nem volt hajlandó evangélikus gyereket keresztelni. A harmadik magyarázat szerint azért vitték Kiskőrösre Martiny Mihályhoz, mert Petrovicsné korábban nála szolgált Maglódon.

1857-ben Petőfi István levelet küldött Brünnből, melyben az alábbiakat írta: "Sárkány János úrnak tökéletes igaza van, minthogy a keresztelési anyakönyv nem hibázhatik. Sándor Kiskőrösön született 1822. év december 31-én, pontosan éjféli 12 órakor." Az a feltételezés, hogy a keresztszülők meghívásához is időre volt szükség, szintén arra utal, hogy a költő 1822 decemberének végén születhetett.

Kiss Béla tanító 1935-ben száztíz éves okiratok között talált egy Kiskörös tanácsa által 1823. január 5-én Mihalik György mészároslegény számára kiállított papírt, aki segédként dolgozott ekkor Petrovics Istvánnál. Arra is rábukkant, hogy Kiskörös 1824. évi kiadási könyvében az szerepel, hogy a három évre szóló székbérletet Petrovics 1822-től 1824-ig bírta. Kiss szerint ezzel bizonyítást nyert, hogy a költő születésének idején Kiskőrösön lakott a család.

Petőfi eleven, elmés, kissé makacs, de jószívű gyermek volt. Kemény apja szigorúsággal, anyja gyöngédségével vezette. Édesapja lehetőségeihez mérten megpróbálta a legjobb iskoláztatást biztosítani gyermekeinek. Az ifjú Petőfi összesen kilenc iskolában tanult, már ötévesen koptatta az iskolapadot. Félegyházán ment először iskolába, de csak vendégként járt be a római katolikus elemibe egy ideig 1828 elején. Már ezt megelőzően oktatták olvasásra és rajzra, a rajzhoz később is kedvet mutatott. Ezután három évig Kecskeméten tanult: először 1828. május 10-én vitte apja az evangélikus népiskolába, ott íratta be 1829. május 10-én a második, illetve 1830. május 15-én a harmadik elemibe is. Az intézményben már némi latint is tanult. Szállása Habel Józsefnél volt, aki akkor az öreg Petrovics félegyházi és kecskeméti mészárszékének haszonbérlőtársa volt. Vakációzni haza, vagy kiskőrösi rokonaihoz járt.

1830-ban szülei Félegyházáról hat évi ott lakás után Szabadszállásra költöztek vissza, ahol félegyházi keresetükből meglehetősen szép vagyont, házat és földet szereztek. A harmadik iskolai évet nem is fejezte be Petőfi Kecskeméten, apja 1831 elején hazavitte Szabadszállásra, ahol akkor Ujlaky István református rektor algimnáziumra készítette fel a fiúkat.

1831. szeptember 28-án apja a dunántúli Sárszentlőrincre küldte fiát az evangélikus algimnáziumba, ott két évet töltött mint donatista tanuló. Tanára, Lehr András főleg a latin nyelvet és szépírást tanította nagy kedvvel, és Petőfi mindkettőben kitűnt. Szerette ezt az iskolát, és boldog gyermekkora volt: szülei gondosan ellátták, szállása a község legjobb családjainál volt, és bár már ekkor szeretett érzelmeibe merülni, szívesen részt vett diáktársainak, főleg a kissé nagyobbaknak játékaiban is. Ekkor barátkozott össze Sass Istvánnal is. A második évben Németh Ferenc néptanítónál lakott. Ezekben az években szerzett a környéken barátokat, így később többször is visszatért ide és a szomszédos Borjádra.

1833-ban a német nyelv tanulása céljából Pestre vitte apja Stark János Síp utcában lakó cipészmesterhez, és augusztus 27-én beíratta a Széna téri (ma Deák Ferenc tér) evangélikus német gimnáziumba, ahol a II. donatista osztályba járt az 1833–34-es tanévben. Egy Petrovics nevű lovashajdú rokonánál lakott. Ekkor már nem volt olyan jó tanuló. Apja emiatt 1834-ben a piaristákhoz vitte, ahol az I. grammatikai osztályban a többnyire német tanulók közt leginkább a magyar nyelvben volt jó, illetve osztálytársai közül ő írt és rajzolt a legszebben. Itt sem tanult jobban, és az első osztályt 1835 nyarán csak elsőrendű bizonyítvánnyal végezte. Érdeklődése már ekkor a színészet felé fordult, ezenkívül osztályában túlságosan sokan voltak. Pesten sokat volt alkalma gyakorolni a német nyelvet. A szünidő nagy részét keresztapja, Martiny Károly ügyvéd házánál töltötte Kiskőrösön.

Apja már azon gondolkodott, hogy kiveszi az iskolából, de 1835-ben újra beadta felekezetének aszódi algimnáziumába, a II. grammatikai osztályba. A kisvárosban, a kevésbé népes osztályban Petőfi megint kitűnt rendes magaviseletével és szorgalmával, ami a 2. és 3. évben még jobban fokozódott. Mint szintaxista már nagy kedvvel gyakorolta a latin versformákat. Kedélyélete fejlett, költői ambíciói ébredeztek; szívesen olvasta a kis könyvtár költői és történeti műveit, elsősorban Horatius ódáit szerette. Amikor azonban Aszódon színtársulat járt, színésznek akart felcsapni. Emiatt apja, akit Petőfi tanára, Koren István sietett értesíteni, alaposan megverte fiát. Szállása Neumannénál volt, a két utolsó évben öccsével együtt.

Itt lobbant fel első szerelme Cancriny Emilia iránt, akihez szerelmes verset írt. Itt barátkozott össze Neumann Károllyal, Dömök Elekkel és Esztergályi Mihállyal. Részt vett egy pár ártatlan diákcsínyben is. 1837 karácsonyára három iskolatársával Pencre ment, ahol nagynénjét, Hrúz Annát látogatta meg, aki Kosztolányi ügyvédnél volt házvezetőnő.

Petőfi mint első eminens tanuló hagyta el 1838. június 30-án az aszódi algimnáziumot. Jól beszélt németül és latinul; különösen kitűnt a magyar fogalmazásban, és az év végi búcsúvers elkészítését, melyet máskor Koren tanár írt, ezúttal őrá bízták. Az 54 hexameterből álló vers fennmaradt és ez Petőfinek legrégebbi ismert költeménye, címe: Búcsúzás 1838-ik évben.

Aszódi éveiről az Úti jegyzetekben így emlékezett meg:

„Aszód! Csak egyszer kellene ezt a szót tőlem hallnod, s azonnal kitalálnád, hogy én itt három esztendőig tanultam… akarom mondani: jártam iskolába. S mily eseménydús három esztendő! 1. Itt kezdtem verseket csinálni. 2. Itt voltam először szerelmes. 3. Itt akartam először szinésszé lenni. A verselés a szerelem eredménye volt. A szinésszé lenni akarásnak pedig nem annyira eredete, mint következménye nevezetes. Nevezetes és szomorú.”

Az 1845-ben írt Úti jegyzetekben említett első szerelme a tizenöt éves Cancrinyi Emília volt, egy özvegy evangélikus lelkész leánya, aki Aszódon diáktársa volt. Emília kisasszony nagyjából egyidős volt a költővel, és idős korában kellemetlenül érintette, hogy az emlékezetében nyilvánvalóan megkopott aszódi diák körül olyan nagy felhajtást csaptak a korabeli újságok, nem szívesen beszélt Petőfiről. A verseket ugyan nem szerette, de Petőfi hozzá írt névnapi köszöntőjét megőrizte, bár egyáltalán nem tartotta becsben, mert végül elkallódott. Sírja a tápiószelei temetőben van.

Ezzel azonban a boldog gyermekkor véget is ért, és a serdülő Petőfire a hányattatás és szenvedés súlyos évei vártak. Apját, aki az 1830-as években Szabadszálláson is évről évre vagyonosodott, 1838-tól kezdve egymásután súlyos csapások érték; az 1838. évi árvíz elöntötte földjét és elvitte házát, egy megbízottja hűtlenül kezelte egyik bérletét, sőt peres úton megkárosította, és birtokai egy részét 1839-ben elárverezték. Egy rokona, akinek kölcsönt adott és akiért jótállott, megbukott, Petrovicsot is magával rántotta, emiatt 1840-ben már úgyszólván semmije sem maradt. A sok csapás még inkább ingerültté tette a különben is szigorú apát, aki fiának legcsekélyebb tévedését sem tudta elnézni. Hozzájárult ehhez az is, hogy évről évre mind kevesebbet tudott érte áldozni. A fiúra nézve pedig ezek az évek rendes körülmények közt is válságosak lettek volna, mert szellemi tehetsége kezdett kinőni az iskolai szűk keretekből.

Petőfi 1838. augusztus 31-étől a Selmecbányai Líceumba járt, ahol az 5. osztályba, első éves rétornak iratkozott be. Már itt érdeklődni kezdett a korabeli nemzeti és irodalmi küzdelmek iránt, és a vegyes nemzetiségű ifjúság közt, melyben – ahogy a tanárok közt is – pánszláv törekvések is megnyilvánultak, ő magyarnak vallotta magát és lelkesen csatlakozott az ifjúság kebelében fennállt Nemes Magyar Társaság nevű önképzőkörhöz. E társaságban – amelybe első éves rétor létére nem kezdő, hanem rendes tagként vették fel – elemében érezte magát, versekkel és bírálatokkal többször fellépett. Itt szavalta október 31-én a Csákot, november 7-én A hűtelenhez című költeményét (a vers kézirata a selmecbányai ev. líceum érdemkönyvében a költő első ismert kézirata; ma az Evangélikus Országos Múzeumban látható); 1839. február 16-án felolvasták A költő keserve című költeményét (az érdemkönyvből kitépve). Boleman István ekkor megjósolta, hogy ebből a fiúból még költő lesz. Tehetségét szította a pár évvel idősebb Szeberényi Lajos, a társaság elnöke, akivel Petőfi barátságot kötött. Boleman István és Daniel Gabriel Lichard voltak tanárai, előbbi költészettant, latin fordítást, stílusgyakorlatokat és földrajzot tanított, az utóbbi pedig hittanra, régiségtanra és magyar történelemre oktatta az ifjúságot latinul, mivel magyarul nem tudott. Ezenkívül a német nyelvet is gyakorolták.

Az iskolában azonban rohamosan hanyatlott, főleg egyes tárgyak tanulására adta magát és önművelésének élt. Szegénysége is nyomasztó volt rá nézve, az alumneumban ebédelt. Hogy eljárhasson a színházba, amelyért rajongott, néhány holmiját eladta. Ezért részeges házigazdája korhelységgel vádolta tanárai, később apja előtt. Ezért megharagudott gazdájára, és 1839 elején Szeberényi közelében, özvegy Fedáknénál bérelt lakást.

A félévi vizsgája rosszul sikerült, s egyik szláv érzelmű tanárától, Lichard Dánieltől magyar történelemből elégtelent kapott. Apja erre megírta neki, hogy mint érdemtelen fiúról leveszi róla kezét, mire Petőfi 1839. február 15-én elhagyta a selmeci líceumot.

Az ifjú gyalog ment Prencsfaluba, és ott aludt, majd harmadnap a kocsmáros szekerén utazott tovább a legközelebbi állomásig. Innen Hontnémeti, Ipolyság, Vác érintésével érkezett Pestre, ahol március 3–4. körül a Kecskeméti-házban szállott meg. Itt apjával találkozott, de megszökött tőle, és Rónai álnév alatt a Nemzeti Színházhoz szegődött statisztának. Körülbelül két hónapot töltött a színháznál. Májusban egy rokona, Salkovics Péter mérnök vette magához Ostffyasszonyfára azzal a szándékkal, hogy majd a soproni líceumban fiával együtt taníttatja. Itt vakációzott vele Orlai Petrich Soma is, aki szintén rokona volt és mindvégig jó barátja maradt. Egy környékbeli földbirtokos leánya, a szép és gazdag Tóth Róza iránt itt táplált szerelmi ábrándjai még pár év múlva is felhangoztak költeményeiben. Orlai így írja le az akkor látott Petőfit: „középmagasságu, szikár, fahéjszin arczu, sörte kemény barna hajú ifjú, villogó fekete szeme fehérét vércsikok futották át, daczos kifejezésű duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedett, hosszú nyaka leeső vállai közül meztelenül nyúlt föl, s nadrágjával egyszinű szürke czérnakabát földte tagjait”. Mikor azonban eljött a szeptember, a mérnök mást gondolt, és azzal a kifogással, hogy úgysem lesz belőle komédiásnál egyéb, sorsára hagyta Petőfit.

A rokonságtól távozásra kényszerülve Petőfi szeptember 5-én Orlaival és a mérnök fiával Sopronba ment, de ő nem a líceumba tért be, hanem 1839. szeptember 6-án besoroztatta magát a Gollner-féle 48. számú gyalogezredbe, hogy senkinek se legyen terhére. Nem dicsőségvágyból tette, hanem dacból és szükségből. A 16 éves „zöldhajtókás, sárga pitykés közlegény” panasz nélkül végezte terhes szolgálatát, és össze-összejött diák barátaival is. Katonáskodása idején ismerkedett meg Pákh Alberttel. Használta az iskola könyvtárát és részt vett néha a magyar társaság ülésein, legfőbb vigasztalását pedig a verselésben találta, de életének soproni szakaszából nem ismerjük versét. Nyomorúságai közt és a durva környezetben jövő hivatásának gondolata tartotta fel lelki erejét. 1840 tavaszáig maradt Sopronban, akkor századja március közepén Bregenzbe indult, nem kis örömére Petőfinek, aki alig várta, hogy Tirolt és még inkább Olaszországot megláthassa. Grazig mentek, ott megtudták, hogy az ezredet Horvátországba helyezték át, és Petőfi százada is ott fog állomásozni. E csalódás lehangolta, de még nagyobb baj volt, hogy a szolgálat elcsigázta szervezetét. Grazban két hónapig idegláz gyötörte, az 1840 őszi nagygyakorlatok alatt vért köpött, emiatt Károlyvárosban hónapokon át a kórházban ápolták. Ezután Zágrábban tífuszt kapott, és szeptemberben újra kórházba került. Eredménytelenül gyógyították, a kórházat 1841. január 20-án hagyta el. A sivár élet, az idegen környezet, szülei szegénységének, apja neheztelésének, a maga betegségének és szenvedéseinek elgondolása, a jövőre minden kilátás elborulása lelkileg is beteggé tette, szenvedéseit csak Kuppis Vilmos közlegény pajtásának barátsága enyhítette, akire később is mindig szeretettel gondolt vissza. Az emberséges ezredorvos, Römer doktor, aki részvétet érzett az intelligens ifjú iránt, magától kezdeményezte és kieszközölte elbocsátását. Petőfit így egészségügyi alkalmatlanságra hivatkozva 1841. január 31-én leszerelték. A január 15-én lefolytatott kórházi vizsgálat után tett jelentés alapján február 23-án a katonai szolgálat alól felmentették és mint rokkantat többedmagával Sopronba vitték, ahol 28-án obsittal végleg elbocsátották.

Miután kedélye barátai körében kissé felpezsdült, egy hét múlva Pápára indult Orlaihoz, aki akkor már ott tanult. Itt barátai felruházták, keresetet szereztek neki, sőt, Tarczy Lajos tanár pártfogásával a tanárok felvették a VII. osztályba benevolus auditornak is, noha nem volt bizonyítványa és az iskolai év vége felé járt. Csak három hétig maradt Pápán. Itt is nélkülözött, a tanulásba lassan szokott bele, és amikor egy ízben obsitos katonaruhájában jelent meg az előadáson, a tanulók nagy kacagásban törtek ki, és a tanár kiutasította. Pozsonyba vándorolt, ahol Szeberényi és több régi tanulótársa tanult, de itt nem lelt módot a megélhetésre, emiatt tovább vándorolt színésztársaságot keresni. Előbb Győrbe gyalogolt, de mivel ott nem volt társulat, Pestre utazott hajón, majd ismét gyalog Dunavecsére látogatott el szüleihez, akik a falu kocsmáját bérelték, és nagyon szegényen éltek. Apja azt kívánta, hogy mészáros legyen, anyja a továbbtanulást sürgette, maga pedig a színészpályára vágyott és meg akart gazdagodni, hogy szüleit segíthesse. Mivel azonban nem sikerült eloszlatni apja előítéleteit, anyja kívánsága győzött, és 1841 áprilisában Selmecre gyalogolt bizonyítványáért. Pár hónapig még otthon maradt, és verseket írt, de mivel az iskolai év kezdete még messze volt, próbát akart tenni időközben a színészettel.

1841 júliusában kezébe vette a vándorbotot. Pestre, majd Veszprémbe, Füredre ment, azután átkelvén a Balatonon, Somogy vármegyén keresztül Ozorára ért, ahol több életrajzírója szerint Sepsy Károly hattagú színészcsapatába állt. Ez egy szegényes kis társaság volt, ami Tolna és Fejér vármegye kisebb községeiben játszott. Ő írta és hordta ki a színcédulákat, majd a kellékekről gondoskodott, de fel is lépett, először a Peleskei nótáriusban. Amikor a társaság mindenből kifogyva, Mohácson feloszlott, Petőfi megunta a színészetet és anyjának tett ígéretéhez híven iskolába készült. Sopronba, onnan Pozsonyba, majd, mivel itt sem talált biztos módot a megélhetésre, Pápára ment.

1841 őszén újra tanulásra adta fejét, a Pápán töltött esztendő későbbi tevékenységére és életére is kihatott. Tanára, Tarczy Lajos szerzett neki egy kis keresetet. Beajánlotta Horváth István ügyvédhez, akinek Lenke leányát tanította, amiért kosztot és pár forintnyi havi fizetést kapott; tanítványa azonban 1841 decemberében meghalt, így Petőfi elesett a rendes koszttól és havi díjtól. Horváthnál másolt még ezután is, lakása Orlaival együtt egy szabónál volt. Az iskolába a VII. (logikai) osztályba vették fel, melyet 1841–42-ben jó eredménnyel végzett; kedvelt tantárgyaiból, a magyar, német nyelvből és földrajzból kitűnő volt, de a többi tantárgyat nem szerette és elhanyagolta. Még többet tanult magánúton, sokat olvasta Schillert, Lenaut, Heinét; a magyar költőket minden társa közül ő ismerte a legjobban. Nagyon szerette Gvadányi Józsefet, Csokonai Vitéz Mihályt, legnagyobb hatással azonban Vörösmarty Mihály költészete volt rá. Fejlődésére rendkívül kedvező volt ez időszak, amihez hozzájárult, hogy nemes törekvésű barátok környékezték: Jókai Mór, Orlai Petrich Soma, Kozma Sándor és mások. Itt tanult Kerkapoly Károly, Ács Károly, Kolmár József is. Mind jelentős szerepet vállaltak a Tarczy vezetése alatt állt önképző-társaságban, és Petőfi mint költő, bíráló és szavaló csakhamar feltűnt (55 ülés közül 19-en szerepelt), több jutalmat nyert, és az évzáró örömünnepen is fényesen szerepelt. Itt érte az az öröm, hogy A borozó című verse, melyet elküldött Bajza Józsefnek, a kor legelső kritikusának, megjelent az ország legelső szépirodalmi lapjában, az Athenaeumban. Petőfi ettől számította írói pályáját.

A pápai tanuló 1842 májusában a következő levelet intézte Bajza Józsefhez, néhány vers kíséretében:

 

„Tekintetes Szerkesztő Ur!

Ha csekély munkácskáim a megjelenésre érdemesek, kérem őket az Athenaeumban felvenni. Gyenge erőmet továbbra is ajánlva vagyok

Tekintetes urnak alázatos szolgája

Petrovics Sándor

tanuló

Pápán, maj.5.1842 

1842 júliusában még így írja alá Szeberényi Lajosnak írt levelét:

Édes Lajos Barátom!

…

Irtam Pápán Júl. 7-n. 1842.

igaz barátod

(jelenleg) Petrovics Sándor tanuló,

(hajdan) Rónai színész,

(jövőben) Sió színész és literator."

 

1842. május 21-én az Athenaeumban leközölték A borozó című versét.[47] Ez volt első megjelent alkotása – ekkor még Petrovics Sándor aláírással, de november 8-án ugyanitt a Hazámban című költemény alatt már Petőfi Sándorként írta le nevét.

 

„Kecskemét mart. 5-n 1843.

Édes Barátom!…

Pápán vagy két napig Domanovszky barátunknál laktam, kitől a többek közt hallám, hogy… szerelmi bajaid vannak; s te, barátom, ezt eltitkolád előttem… de bocsánat, bocsánat, édes barátom, hogy ezt várni mertem tőled; hisz én még nem tettem magam érdemessé bizalmadra. – Amit utósó leveledben a szinészetről írsz, helyeslem, s követni fogom: studium, fáradatlan studium! – Irám, hogy lemondok a verselésről? „nem tudják, mit beszélnek” valami ilyféle van a szentírásban. – Tehát kitaláltad volna a „borozó” szerzőjét, ha Petrovics alatta nem volna is? No ugy remélem, még könnyebben kitalálád, ki az a Petőfi Sándor, ugyan az Athenaeumban. Karácsonykor Pesten valék, s megismerkedém személyesen Bajzával és Vörösmartyval. – Vörösmartynak szembetűntek verseim, s amint Bajzától hallám, ő a Petőfi név alatt valami régibb irót vélt rejtezni. Fél napot tölték a régtől tisztelt, szeretett 2 férfi körében. Boldog fél nap! Szinésztársaim is olvasták az Athenaeumban Petőfi verseit; de ők nem hiszik, hogy én vagyok az. Egyébiránt nem sokat törődöm velök, kik többnyire asini ad lyram. Tisztelj meg, szeretett barátom, nem sokára leveleddel, mit legforróbban várok. De minél előbb, hogy még itt érhessen Kecskeméten. A levél cime legyen: Petőfi Sándor szinésznek, Szabó József társaságánál Kecskeméten. És ezzel csókol

hű barátod

Petőfi Sándor”

 

Az iskolai vizsgák befejeztével Petőfi és Orlai először Jókait látogatta meg augusztus második felében Komáromban; innen három nap múlva gőzhajón Pestre, majd Dunavecsére utaztak Petőfi szüleihez, akik nagy örömmel fogadták jó útra tért fiukat. Egy heti időzés után, a Dunán dereglyén megint Pestre utaztak. Itt Petőfi egy ruhakereskedésben sárgagombos frakkot és fehér cilindert vett. Másnap egy paraszt fuvaros szekerén Mezőberénybe, Orlai szüleihez vették útjukat. Cegléden és Szarvason át, többnapi út után érkeztek meg. Itt töltötték a nagy szünetet (szeptember és október elejét). Petőfi fellépett Demény színtársulatában a Peleskei nótáriusban, Baczur Gazsi szerepében, és szavalt is. Október elején Debrecenbe is ellátogatott Orlaival, meglátogatta Csokonai sírját, majd elbúcsúzott barátjától és a Hortobágyon át, Tiszafürednek és Jászberénynek kerülve, Szabadszálláson át, gyalog hazatért Dunavecsére. Ezen útjának benyomása alatt írta a Hortobágyi kocsmárosné kezdetű első népdalát. Szülőhelyének ekkori viszontlátásakor írta a Hazámban című költeményt, amit már Petőfi Sándor név alatt adott ki november 3-án az Athenaeum. Vörösmartynak feltűnt a költemény, és azt hitte, hogy a Petőfi név alatt valamelyik idősebb író rejtőzik.

Szülei kevés bevételéből nem akart támogatást elfogadni, októberben a pápai kollégiumba készült. Megérkezésekor Domanovszky Endrénél szállt meg. Horváth István ügyvéd megígérte, hogy ismét ad neki munkát, de inkább egy rokonát fogadta fel. Mivel Pápán nem tudta eltartani magát, elhatározta, hogy szakít a tanulói pályával, és vágyait követve színész lesz. A képzőtársaságban azonban olyan jó benyomást tett, hogy november 12-én tiszteletbeli tagnak választották. November 2-án elhagyta Pápát, és november 5-én Szuper Károly ajánlása alapján Szabó József Székesfehérvárott szervezett új vándorszínész-társulatába állt be. Borostyán név alatt lépett fel november 10-én, azután még több alkalommal, például november 12-én a Párizsi naplóban egy inas szerepében, ekkor írta Első szerepem című költeményét, de leginkább súgónak alkalmazták. Némethy György színésszel lakott együtt a Szent István utcában (ma Arany János utca), Magyar György csizmadiamester földszintes házában, két kis ablaka a Papnövelde utcára (ma Petőfi utca) nyílt. Fizetése havi 28 forint lett volna, de a társaság dolga rosszul ment, és a tagok ennek a felét is alig kapták meg fizetésük gyanánt. Zajos sikerei egyáltalán nem voltak, sőt orrhangja miatt nem is szerette a rendező felléptetni. Sokat nélkülözött, pápai barátjai küldtek neki segélyt, ezzel tartotta fenn magát, míg a társulat sorsa jobbra fordult. Szuper színésszel jó barátságban élt, a család körében többször szavalta költeményeit, és ez enyhített némileg sanyarú sorsán; november 18-án házigazdája meghívta Szuperékkel együtt disznótorba, ebből az alkalomból írta Disznótorban című költeményét.

Költőként egyre nagyobb sikerekre tett szert, már december 4-én megjelent harmadik verse is az Athenaeumban (Bujdosó). Emiatt karácsonykor elhagyta Székesfehérvárt, majd Pestre utazott, ahol személyesen megismerkedett Vörösmartyval és Bajzával, hogy őszinte véleményüket kérje költeményeiről. Pönögei Kis Pál néven mutatkozott be, hogy igazat mondjanak neki, majd a dicséretek után hamar felfedte, ki is ő valójában. Egy boldog félnapot töltött körükben.

Petőfi társulata 1843 januárban kettészakadt, ő az egyik felével 11-én Kecskemétre vándorolt, Szuperék szekerén ült. Este Dunapentelén szálltak meg. Másnap átkeltek a Dunán, és Dunavecse mellett mentek el, estére elértek Szabadszállásra, és másnap délben Kecskemétre. Itteni tartózkodását az tette kellemesebbé, hogy Jókai akkor ott tanult, elvezette őt Ács Károlyhoz is, akit szintén Pápáról ismert. Gyakran felkeresték egymást, felolvasták és bírálgatták műveiket. Itt másolta le Petőfi Jókainak Zsidó fiú című drámáját, melyet pályázatra küldött be az akadémiához. Itt is közös szobája volt Némethy színésszel, akivel közös ágyban hált egy parasztasszony házában, akinek a koszttal együtt tíz-tíz forintot fizettek havonta. Itt is sokat nyomorgott, és bár élt-halt a színészetért és Shakespeare szerepeit nagy becsvággyal tanulmányozta, mindig mellékszerepeket kapott. Csak egyszer jutott fontosabbhoz, amikor jutalomjátékában, március 23-án a Lear király bolondját játszotta sikerrel, ebből az előadásból neki 10 váltóforint jutott. A sikernek azonban hamar vége lett, mivel a társaság tönkrement.

Kecskemétről is több dalt küldött az Athenaeumnak, mindig a legszigorúbb bírálatot kérve Bajzától. Ez év (1843) májusára országgyűlést hirdettek Pozsonyba; Petőfi abban a reményben, hogy ott jobb színtársulatot fog találni, amelynél előhaladása is biztosabb lesz, elhagyta a kecskemétit. Útközben, április elején Pesten meglátogatta Vörösmartyt, Bajzát, és ismeretséget kötött Petrichevich Horváth Lázárral, a Honderű, és Garay Jánossal, a Regélő szerkesztőjével, valamint Frankenburg Adolffal. Elrándult Pápára is, ahol barátainál, Orlainál és Domanovszky Endrénél időzött, majd május elején Pozsonyba ment, útközben meglátogatta Győrött a novellaíró Kovács Pált.

Pozsonyban csalódás fogadta, mivel Fekete Gábor, a színigazgató nem vehette fel, mert társulata már úgyis a kelleténél népesebb volt. Újra kezdődtek az ínség napjai, így az Országgyűlési Tudósítások szerkesztőjénél, Záborszkynál kapott némi másolói munkát, és az ezért járó csekély díjból (ívenként 25 garast kapott) tengette életét. Június 1-jén panaszos levelet írt Bajzának, akinek több költeményt is küldött. Garaynak még Pesten négy verset adott át, hogy a Regélőben Andor deák álnév alatt közölje, és így megtudja Petőfi, mit szól e versekhez Bajza, aki az Athenaeumban heti lapszemlét szokott írni. Garay azonban kitette a versek alá a költő nevét, mire ez a Bajza lapjában éles hangú nyilatkozatban tiltakozott a szerzői jog efféle önkényes megsértése ellen. Pozsonyban ismerkedett meg Lisznyai Kálmánnal, aki május vége felé mint jurátus, gőzhajón megérkezett az országgyűlésre. Lisznyai a „Zöldfában” levő szállására hívta, megosztotta vele pénzét, és ellátta öltözettel. Elvitte őt az ifjú írókhoz, megismertette Degré Alajossal, Berecz Károllyal, Vachott Sándorral és Imrével, Pompéry Jánossal és Kuthy Lajossal. Lisznyai és Vachott szívesen segítették is; amikor Vachott jegyese látogatására Pestre utazott, aláírási ívet bocsátott ki az athenaeisták közt, amelyen Petőfi javára 30 forint gyűlt össze; azt is kieszközölte Vachott, hogy Pestre hívják meg valami méltóbb foglalkozásra.

Bem 6000 fős serege 1849. július 31-én találkozott a 12 000-es orosz haddal a Fehéregyháza és Segesvár közti völgyben, és itt zajlott a csata, amely az egész napon át tartó küzdelem után a magyarok vereségével végződött. A csata kezdetén Petőfi Bem körül volt, ló és fegyver nélkül; a vezér délután egykor utasította, hogy hagyja el a csatateret. Gyalókay Lajos és Mütter Ferenc százados szerint aznap a költő egy vitorlavászonból készült blúzt, mellényt és nadrágot, egy szürke köpenyt, fején egyszerű katonatiszti sapkát és vállán egy szíjon függő sárga bőrtáskát viselt.

"Azon kérdéseimre, hogy Petőfi Sándor miképp és hol, melyik ponton esett el, nem tudott még csak egy szó felvilágosítást sem adni, miután a nagyszámú orosz hadsereg rohama alkalmával nagy zűrzavar támadt a magyar hadseregben, mely rendetlenül meg is hátrált. A felbőszült oroszok nem kegyelmeztek senkinek. Különös játéka a sorsnak. Bemnek ugyanazon ágyúlövése, mely a Szkarjatyin életét kioltá: maga után vonta a Petőfi halálát is. Ha ez esemény nem történik, azon csata végződhetett volna ugyan veszteséggel és meghátrálással, de Petőfi Sándornak életben maradásával." – Imreh Sándor:Visszaemlékezés az 1848–49. évi szabadságharcra Erdélyben.

„Az ellenség futott, a dzsidások és a kozákok üldözték, elvágták útját, szárnyait megkerülték, és visszavetették jobbra az országúttól és Fehéregyházától, amely utóbbi számukra még valami fedezéket nyújthatott volna. Ekkor a falu fölötti dombon a menekülők szörnyű mészárlása ment végbe” – számolt be az öldöklésről a csata után Dmitrij Ivanovics Daragan orosz ezredes.

Később különböző pontokon látták a költőt, amint a csata folyását figyelte és jegyezgetett. Lengyel József székelykeresztúri katonaorvos beszámolója szerint négy óra környékén a fehéregyházi hídfőnél állt a költő, figyelte a csatát és még akkor sem futott el, amikor egy golyó tőle alig harminc lépésre csapódott a földbe és beborította porral.

Gyalókay Lajos ügyvéd és honvédszázados egyike volt azoknak, akik utoljára látták őt. (Petőfi Marosvásárhelyről Segesvárig egy kocsin utazott vele és az ütközet alatt a vezér körében mellette állt.) Amikor azonban a túlerő által körülvett kis sereg (összesen 2800 ember) szétbomlott, Petőfi Fehéregyháza felé fordult, Gyalókay pedig megmenekült. A magyar sereg visszanyomása és egy részének bekerítése délután 5–6 óra körül történt. Ötkor még látták a költőt a Sár-patak hídján, ahol 200 székely katona 800 kozákkal küzdött. A kozákok a győzelem után hajtóvadászatot indítottak a visszavonuló magyarok ellen. Lengyel József lóhátról kiáltott még neki, hogy fusson, mire ő – lova már nem lévén – futva elindult, amikor látta, hogy Bem és vezérkara is menekül. Lengyel a következőképpen számol be erről:

„Csakhamar az egész arcvonal megfutott. Én rámutaték a bal szárnyra, hol a tábornok is futott. Petőfi szemét oda veté, szó nélkül megfordult, és futni kezdett. Én is csakhamar helyemre érve, lovamat kézügybe kapva, ráültem, és száguldottam.”

Franz Fiedler, Bem felderítőtisztje naplójában írt Petőfi sorsáról. Eszerint két kozák lovas érte utol a gyalog menekülő költőt, akin súlyos sebeket ejtettek. Fiedler mindezt távcsövön látva, két román parasztnak öltözött emberét megbízta, hogy hozzák biztonságos helyre Petőfit, aki eszméletét vesztette és hiányzott három ujja. Bekötözték sebeit és a vidéken végigsöprő zivatar és sötétség leple alatt Segesvárra vitték. Egy magyar család házában hagyták ápolásra, akik később elmondták, hogy a civil ruhás sebesültet elvitték az oroszok. Ez a történet adott alapot arra, hogy később felmerüljön a gyanú, hogy egy Petrovics nevű magyar, aki Barguzinban 1856 májusában hunyt el, és akinek a földi maradványait 1989. július 17-én tárták fel, akár Petőfi Sándor is lehetett.

Petőfi eltűnésének körülményeit a költő 19. század végén megjelent életrajzai behatóan ismertetik. Ekkorra általánosan elfogadottá vált, hogy azokat a kortársaktól származó, többnyire romantikus legendákat, amelyek a költő megmeneküléséről, az esetleges orosz fogságba eséséről és Szibériába hurcolásáról elterjedtek, nem lehet tényekkel alátámasztani. Hasztalan volt Bemnek és Júliának minden erőfeszítése a költő holttestének felkutatására. Azt feltételezték, hogy ott nyugszik a fehéregyházi hősök közös sírjában, ahol Petőfi elesett, mint a szabadságharc egyik legismertebb áldozata. 

 

Források: PaprikaBlog; wikipedia; Pesti Újság.