Kolozsvár fekete karácsonya

Fekete karácsony, fekete. Az a gyenge hó, a mi most leesett, csatak sár lett a lábunk alatt, feláztatja a beteges népnek a rossz cipőit. Az a fehér reménység, a mi szivünkre hullott, az hogy eltelvén az istentelen háboru, a békességnek öröme, gyógyulása jő reánk, az a reménység a csalódásnak fekete sarába fulladt belé. Fekete karácsony, de milyen fekete! Fekete gond, fekete gyász, fekete hidegség, fekete dühök a lelkekben. Soha, soha ilyen örömtelen fekete karácsonya nem volt Magyarországnak…

– írja Az Est 1918. december 25-i vezércikkében, a sötét hangú felütés pedig jól mutatja a száz éve éppen karácsonyra kibontakozó közhangulatot. 1918 decemberében szinte egy hónap alatt szálltak el a magyar remények az ország egyben tartásával kapcsolatban, a korabeli napilapokat visszaolvasva pedig a szemünk előtt bontakozik ki, hogy mi vár az országra az ekkor még csak jövőnek számító párizsi békekonferencián.

„Gyászos nap mindörökre Kolozsvár életében. Rablók módjára jöttek, félve, tapogatózva, hogy nincsenek-e benn a székelyek? Rongyosak, mocskosak voltak (…) Sok szalmakalapos, mezítlábas és bocskoros ember. Gherescu tábornok kezében nádbot, tisztjei kifestett képűek. A seregnek alig van fegyvere, négy rongyos ágyút hoznak, de töltényeik nincsenek. Tüzéreik fején ócska vasfazekak.” – írta naplójába 1918. december 24-én Barabás Samu református esperes.

Raffay Ernő beszámolója szerint „a környező román falvak berendelt lakossága fogadta őket, nagy lelkesedéssel. Az utcákon levő magyar nemzetőröket összeverték, kifosztották. A magyar államhatalom jelvényeit letépték, zászlóit összetaposták. Ezek akkoriban megszokott dolgok lévén, mindenki örült, hogy súlyosabb incidens nem történt.”

A „gyászos nap” nem váratlanul jött el… Már a magyarországi románok gyulafehérvári nagygyűlésén, 1918. december 1-én egyoldalúan kimondták Erdély, 26 történelmi vármegye, elszakadását Magyarországtól és bejelentették a Romániához való csatlakozást.

A románok ilyen irányú törekvése nem volt új dolog, ezért léptek be 1916-ban az I. világháborúba az antant oldalán. Korábban ugyan a központi hatalmak szövetségesei voltak, de reménykedve, hogy megszerezhetik Erdélyt és egyéb területeket, a másik oldalra álltak, hősiesen hátba támadva korábbi szövetségeseiket. Az eredmény gyors volt és váratlan – legalábbis románok számára. A monarchia hadserege és a német csapatok rövid időn belül tönkreverték a támadó román hadsereget, olyannyira, hogy az szinte teljesen kiszorult Románia területéről. 

Ha elsőre nem sikerült, próbáld meg újra - tartja a régi mondás és a korabeli román vezetők biztosan hallhatták ezt valahol. Mindössze egy nappal az első világháború befejezése előtt, 1918. november 10-én, páratlan merészséggel ismét hadat üzentek Németországnak. Láss csodát: a győztesek oldalán találták magukat. Számukra, mint utóbb kiderült, nem volt elég a november 3. padovai fegyverszüneti egyezmény aláírása. Az sem, hogy Németország a „tizenegyedik hónap tizenegyedik napján tizenegy órakor” a compiegne-i erdőben aláírta a megalázó fegyverletételi dokumentumot. 

Közben Magyarországon, az 1918. október 31-én kirobbant őszirózsás forradalom az antant-barát Károlyi Mihály grófot juttatta a miniszterelnöki székbe. Károlyi, mint Woodrow Wilson amerikai elnök pacifista szólamainak lelkes híve, elrendelte a teljes magyar hadsereg leszerelését. Magyarország nemzeti véderő nélkül maradt, de legalább Károlyi kikiáltotta az első magyar köztársaságot, melynek – természetesen – ő lett az első elnöke.

A Román Nemzeti Tanács 1918. november 9-én felszólította Magyarországot Kelet-Magyarország, a történelmi Erdély átadására. A magyar kormány már másnap tárgyalt a „felszólításról” – követelésnek is nevezhetnénk -, és úgy döntöttek, hogy tárgyalásokat kezdenek a románokkal a helyzet tisztázására. Felmerült az is, hogy kolozsvári hadseregösszevonással erőt kéne demonstrálni… 

A november 13–14-i aradi tárgyalások nem hoztak eredményt. Iuliu Maniu már a tárgyalások közben memorandumot küldött Párizsba, amelyben engedélyt kért a román hadsereg előrenyomulására a Maroson át. 

November 15-én a Román Nemzeti Tanács egy nemzetgyűlés összehívása mellett döntött, majd november 20-án kihirdették: a nagygyűlést Gyulafehérváron, a „román nép történelmi várában” tartják meg. 

Azért, hogy senkit ne érjen túl nagy meglepetés, már november 24-én felszólították a helyi tanácsokat, hogy mondják ki a feltétel nélküli csatlakozást a Román Királysághoz, még a gyűlés előtt.

Aztán jött és elmúlt az a bizonyos nagygyűlés, melyről így írt – még reménykedve - a Kolozsvárott megjelenő független napilap, az Ellenzék, 1918. december 3-i számában:

„Nyitott kaput dönget a román nemzetalkotó erő, amikor a nem létező magyar elnyomás ellen hadakozik. Viszont hamis vágányokon jár, ha a világ legdemokratikusabb köztársaságából a legoligarchikusabb, legkorruptabb monarchiába akarja átcsalogatni az erdélyi román népet a faji ébresztő szirénahangjával.”

December 22-én egy másik nagygyűlésre is sor került. Ezt magyarok tartották Kolozsvárott. Mert meg kellett mutatni a világnak, hogy Erdélyben magyarok is élnek, akikre épp úgy vonatkoznak a románok és az antant által hangoztatott wilsoni elvek, akik nem Romániához, hanem Magyarországhoz akarnak tartozni. Apáthy István beszédében kijelentette, hogy a magyar nemzet nem fogja eltűrni 26 vármegye elszakítását.

Ez persze remekül hangzott, de a valódi kérdés az volt: a szavaknak ki tud nagyobb nyomatékot adni, ki tud valódi erőt felvonultatni. Akkor és ott a románok tudtak... 

Karácsonyi ajándékként, a román katonaság - Henri Berthelot francia tábornok tudtával és jóváhagyásával - 1918. december 24-én bevonult Kolozsvárra, Hunyadi Mátyás, „a nagy román király” – ez a kitétel tudomásom szerint így szerepelt egy Ceausescu idejében kiadott tankönyvben – szülővárosába. Egyik első intézkedésükként új pénzt vezettek be: azaz rányomtak egy stemplit az addigi magyar pénzre…

A szomszédos népek előrenyomulása gazdaságilag is nehéz helyzetbe hozta Magyarországot. A háború alatt a hiánygazdaság miatt bevezetett jegyrendszer még érvényben volt, „a győztes forradalom eredményeinek biztosítása” érdekében szesztilalmat vezettek be, a legnagyobb problémát viszont az okozta, hogy a megszálló csapatok kezére kerültek egyrészt a magyar szénbányák, másrészt a vasút ellenőrzésével a külföldről érkező szén- és élelmiszerszállítmányok is.

A szénhiány miatt leálltak a malmok, Nagyváradon a villamos, december 6-tól pedig a mindennapi életet érintő korlátozásokat vezettek be Budapesten is: rövidebb ideig maradhattak nyitva az üzletek és hivatalok, és azt is megszabták, hogy egy lakásban hány lámpa éghet, és hány szobát szabad fűteni. A vonatközlekedés fenntartásához épphogy volt elég szén, de karácsonyra sem lehetett sűríteni a járatokat, és mivel a lakosság valószínűleg nem tartotta be a rendelkezéseket, december közepén már felmerült, hogy mindenkinél ki is kapcsolják a gázt:

a gázgyár a jövő héten – ha a szénviszony az marad, a mi eddig volt, már csakis az utcai világítás számára tud gázt szolgáltatni és így a házakban, lakásokban nem lesz gáz… egyszerűen elzárják a házak gázcsapjait...

– írta a Budapesti Hírlap december 17-én.

Pénzként még mindig a monarchiabeli korona volt forgalomban, önálló magyar jegybank felállítására ugyanis egyelőre esély sem volt, egész egyszerűen a technikai feltételek hiányoztak hozzá: az illetékes miniszter úgy nyilatkozott, hogy magyar művészek még nem foglalkoztak bankjegyek tervezésével, egyetlen rézmetsző volt az egész monarchiában, aki értett a pénznyomáshoz, magyar területen gépek és eszközök egyáltalán nem álltak rendelkezésre.

Ugyanígy egy önálló külügyminisztériumot sem volt olyan könnyű megszervezni, mint gondolták. Hiába neveztek ki az élére minisztert, lettek államtitkárai, sem nagyköveti hálózat nem volt kiépítve, se semmilyen diplomáciai kapcsolata nem volt az alig pár hete megalakult új Magyarországnak, holott a viharos időkben éppen a diplomáciai lobbitevékenység segíthetett volna akár csak egy kicsit is az ország helyzetén. A kormány az antant ellenségessége miatti elkeseredésében már a lemondását fontolgatta, mikor karácsonyra nagyjából kiderült, hogy az antanthatalmaknak gyakorlatilag fogalmuk sincs, hogy mi történik Magyarországon: meggyőződésük, hogy Károlyiék Ausztriával és Németországgal továbbra is szövetségben állnak, és hogy a kormány valójában bolsevikekből áll.

November végén valóban megalakult ugyan a Kommunisták Magyarországi Pártja, amelynek a munkások között több híve is volt már, de a koalíciós kormányban részt vevő szociáldemokraták, illetve a polgári pártok tagjai ekkor még folyamatosan az elhatárolódásukat hangoztatták azzal a kitétellel, hogy ha továbbra is folytatódik az antant magyarellenes politikája, például nem engedik át a szénszállítmányokat, biztosan többen fognak radikalizálódni. Ennek ellenére mintha a kormánynak egyszerűen nem sikerült volna semmilyen álláspontját a külföld felé kommunikálnia.

A Magyarország a december 11-i számában meg is állapította, hogy „a külföld informálására ugyszólván semmi intézkedés sem történt”, a külügyminisztérium maga is még teljesen szervezetlen, és azért nem ismerték el még a semleges államok sem a független Magyarországot, „mert a külügyminisztériumnak eszébe sem jutott, hogy érintkezésbe lépjen velük”. A lap szerint az egykori közös külügyi alkalmazottakat nem vették át, és bár új gárdát akartak kiépíteni, az egész „külügyminisztériumban is dühöng a szervezetlenség”, iratok vesznek el, nem titkosítják a táviratokat, és az alapvető diplomáciai formalitásokat sem tartják be.

Így hát nem is csoda, hogy nem nagyon sikerült bármilyen üzenetet is célba juttatni, az antant egyre ellenségesebbé vált, karácsonyra pedig világossá vált, hogy Magyarország nem fog egyben maradni.

A tendencia világos. Elfoglalni az országból a mennyit csak lehet, és visszaadni a foglalásból annyit, a mennyit éppen hogy muszáj. Ezen pártalakitás, tiltakozás, óvás, jegyzék és követválasztás nem segít

- írja a Budapesti Hírlap december 20-án, idézve egy hadügyi államtitkárt, aki azt mondta: "mind a két karunk le van kötve. Az egyik karunkat leköti az, hogy az antantra tekintettel kell lennünk, a másikat leköti a hadsereg destruktív irányzata."

A napilapokban lefestett egyre komorabb kilátásokat a napi szintű tapasztalatok sem segítették. Budapesten folyamatosan tömeges jelenetek zajlottak, naponta nem egy, hanem több tüntetést is tartottak, a legkülönfélébb csoportosulások szerveződtek össze, és egy sima utcai balhéból is majdhogynem lincselés lett. A hazatérő frontkatonák és a megszállt területekről menekülő hivatalnokok elárasztották Budapestet, rendőrségi hírekből az derül ki, hogy az Andrássy út mellékutcáiban éjfél után is simán több száz fő verődött össze egy-egy lövöldözésnél vagy verekedésnél.

 

 

Források: PaprikaBlog; Wikipédia; Rubicon.hu; Tortenelemportal.hu.

A borítóképen karácsonyfa Kolozsvár főterén 1928-ban. Adományozó: Lupescu Radu.