1919. november 17-én Magyarországon a Friedrich-kormány az 5985. számú kormányrendelettel a nőknek is szavazati jogot adott.
Az első világháború idején élénk vita volt a parlamentben a választójog tárgykörében, amikor is elsősorban gróf Károlyi Mihály, Justh Gyula és a választójogért felelős miniszter, Vázsonyi Vilmos képviselte a jogkiterjesztő álláspontot. Az 1915. évi december 11.-én tartott országgyűlésen, nagyatádi Szabó István kijelentette, hogy „itt meg kell emlékeznem a nők szavazati jogára vonatkozó mozgalomról, amelynek nyomai lépten-nyomon előtolulnak, de legnagyobb sajnálatomra kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a jelen időket nem tartom még olyanoknak, hogy a nők szavazati jogának kérdésével komolyan foglalkozzunk és ezzel a politikában előálljunk. Mikor a férfiaknak, akiknek volna jogosultságuk, sincs szavazati joguk, akkor hiába követeljük a nők szavazati jogát, mert különösen a mai helyzetünkben tisztában vagyok azzal, hogy ha most csináltatik meg, a mostani kormány intenciója szerint, a nép tömegéhez tartozó nők úgysem kapnának szavazati jogot, legfeljebb néhány diplomás nőnek adnának. Ily körülmények közt mi kisgazdák a nők szavazati jogával egyáltalán behatóan nem foglalkozunk, ezzel kapcsolatban azonban rá akarok mutatni egy körülményre és fel akarom hivni erre a közoktatásügyi miniszter urnak figyelmét”. Vázsonyi 1917. december 21-én előterjesztett törvényjavaslata - először hivatalosan a magyar történelemben - a nőkre is kiterjesztette volna a képviselőválasztói jogot, azonban a Ház választójogi különbizottsága ezt nem tartotta „időszerűnek”. 1918. július 31.-én az országgyűlési ülésen aktívan vitatkoztak a női szavazati jogról, Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök szerint „ugyancsak nemzeti szempontból nagyon sajnálatos, hogy a nők szavazati jogát teljesen elejtették. A nők szavazati joga épp oly szükséges társadalmi, gazdasági fejlődés, mint a női egyéniségnek gazdasági és társadalmi súlynyerése”.
Az 1918-ban elfogadott, Lex Vázsonyiként ismert, de az eredeti Vázsonyi-féle javaslathoz képest „megkurtított” új választójogi törvény (1918. évi XVII. törvénycikk) úgyszintén nem léphetett hatályba, az elkövetkező időszak forradalmai miatt.
A Károlyi-kormány 1918. évi I. sz. néptörvénye a 21 éven felüli férfiakat, és a „bármilyen hazai nyelven írni- olvasni tudó”, 24 éven felüli nőket ruházta fel titkos választójoggal (amivel a választójogú lakosság részaránya elérte volna az 50%-ot), azonban ennek a (nép)törvénynek az alkalmazására sem kerülhetett sor, a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása miatt (1919 március 21.).
Az 1919. november 17-i (más forrás szerint november 12-i) Friedrich-féle választójogi rendelet nem tért el lényegesen az első néptörvénytől, de egyéb kisebb változtatások mellett a férfi választók korhatárát 24 évre emelte. A magyar lakosság szavazásra jogosultjainak aránya így 40% lett, de a szavazás titkosságának elve változatlanul megmaradt (1919. évi 5985. M.E. sz. rendelet).
Wikipédiából szerkesztve.
Új hozzászólás