Jarun és a Kalka-menti csata

„Jarun és kunjai nem kértek a mongolok kegyelméből, lovaikat leölték, arcukon mély sebeket ejtettek és nekimentek Szubotájéknak, hogy hősként haljanak meg, miközben elkezdett szakadni az eső. Az utolsó, még élő kun harcos Jarun volt. Azt mesélték a mongolok, hogy sok sebe volt, de halála előtt mosolygott. A hitéért, a népe védelméért a végsőkig kitartott.

JARUN ÉS A KALKA-MENTI CSATA -Éppen 801 esztendeje-

 

Nem vártam már, hogy kiknek dolga lenne, megemlékezzenek a magyarokká lett kunok egyik legádázabb csatájáról, s nem is várhatom a közeljövőben sem talán. Ahhoz tán’ újjá kellene építeni a Magyar Tudományos Akadémia teljes alapzatát. Így hát nem marad más, Kotoguval, az idős kunnal meséltetem el az 1223. május 31-én lezajlott szörnyű csatát:

Az ég beborult s én Kotogu lépteit követem. Haladósan megyünk, meg akarjuk védeni a lajbinkat az eső elől. Az első csepp a kobakomon koppan, így az eső elől már meg nem futhatunk. Idős barátom - aki úgy ismeri itt a járást, mint rideg farkas a maga vadászterületét - egy árnyas tölgyfa alá húz és a hátizsákjából előkerült birkagyapjúból készült nemez sátrat állítunk együtt fel. Még éppen idejében, hogy ne ázzunk bőrig, mert Orgovány felől sötét felhők hozták el fölénk a zivatart. 

Egy darabig nézem a vízpermetet, majd időnként kikukucskálva a rögtönzött vackunkból várom, hogy elálljon az égi áldás. 

Kilencéves gyermek vagyok az izsáki homokon.

Kotogu mereven figyel maga elé, barna arcán szelíden fut le egy esőcsepp. miközben kérlelem, hogy mondjon el nekem egy régi kun történetet…

Az idős is kinéz a nemezlapok közül, majd felém fordul:

- A kunok úgy tartják, hogy mikor eső esik, akkor Jarun közöttünk jár, s ha a ború véget ér, akkor a napfényében megláthatjuk a mosolyát és csodás fekete pej lovát.

Némán, tátott szájjal hallgattam őt. Soha nem hallottam sem Jarunról, sem a lováról, sem a mosolyáról.

- Mikoron a 7. században a kunok elhagyták a csellel rájuk kényszerített mongol törzsszövetséget, elkövetve az ősi kilenc bűn egyikét, innentől lettek azoknak örök ellenségei. Szulde mongol isten és Jazid kun isten harca újvást fellángolt.

- Kilenc bűn?! Mit kényszerítettek rá az őseinkre, Kotogu?-szólaltam meg értetlenül.

Az idős az ajkai elé tette a mutatóujját, mintegy jelezve, hogy most ő beszél, és nem tűr meg semmilyen kérdést, míg a mondandója végéig nem ér. Én meghajtottam előtte fejemet, mert megtanították nekem a tiszteletet. Az öreg bólintott és folytatta a múltidézést:

- 986-ban a mongolok támadásai elől a kunok elhagyták a Sárga-folyó kanyarulatában lévő hazájukat és megindultak Nyugat-felé, amely útjuk során egyesültek a sárga-ujgurokkal. Hatalmas országra tettek szert, Kumánia (Kunország) területe a Balkas-tótól az Al-Dunáig ért. Nem nyugodhattak sokáig, mert a mongolok utánuk jöttek…

A magyar történelemből is ismert Kötöny (Kuthen) fejedelem - aki még nem a kun törzsszövetség nagyfejedelme, csak testvérével Szomogurral együtt csupán az egyik kun törzs ura - a rusz, halicsi fejedelmi családot, Msztyiaszlávékat (sógorát és apósát) kéri, hogy álljanak mellé és népe mellé a nagy veszedelemben.

Msztyieszláv teljesíti a kötelességét, sőt Kötöny megkeresésére III. Msztyiszláv kijevi, és Szvjatoszláv csernyigovi fejedelem is csatlakozik katonai szövetséghez. A bölcs kun vezér nem tudta, hogy ez a szövetség az akkori világban a leggyengébb a rusz fejedelmek egymás közötti versengése miatt.

1223 tavaszán jelentek meg a délorosz sztyeppén a Szubotaj Batur vezette, Dzsebe támogatta vérszomjas mongol seregek. Szubutaj a „háború kutyája” büntetni érkezett. Az ősi ellenfél, a kunok megbüntetésre küldte őt Dzsingisz kán, a mongol kánok legnagyobbika. A megtorló had száma alig haladta meg a két tument (húszezer lovas) míg a szembeálló orosz (rusz) fejedelmek és brodníkok (oláh-vlach zsoldosok) ill, a kunok szövetsége negyvenezernél is több harcost számlált.

Szubotaj a követei által, ezt üzente a csata megkezdése előtt a ruszoknak:

„Azt hallottuk, hogy ellenünk vonultok a polovecekre (kunokra) hallgatva. Mi azonban nem támadtunk földetekre és falvaitokra, sőt ellenetek sem vonultunk, ellenben szolgáink és lovászaink, a pogány polovecek ellen jöttünk az Istenünk megbízásából. Kössetek velünk békét. Amennyiben a polovecek hozzátok menekültek, űzzétek el őket, megtartva javaikat magatoknak…”

Az ajánlat ismerős lehet, ha a 15-16 évvel az események utáni Batu káni ajánlatot elolvassuk, amelyet IV. Béla királyunknak íratott.

A rusz fejedelmek bízva nagyszámú gyalogságukban, nehéz fegyverzetű lovasságukban, megölték a követeket, így mondtak nemet az ajánlatra.

Msztyiszláv halicsi fejedelem, olyannyira elbízta magát, hogy a kijevi és csernyigovi fegyvertársainak nem szólva, átkelt a kunokkal együtt a Kalka-folyón és egyedül kívánta a győzelmet, s dicsőséget a mongolok felett. Elővédnek Jarun kun vezért és 2-3 ezer fős kun lovasságot küldött Dzsebe kán előőrseinek elveszejtésre, de Szubotáj félelmetes, két válogatott ezredével találta szembe magát, akiknek már hírétől is minden katona rettegett.

Az a hír járta róluk, hogy az ellenség vérét  emberi koponyákból isszák és nem kegyelmeznek férfinak; nőnek, sem gyermeknek. A legjobb íjászokat, lovasokat és közelharcban a legjáratosabb legényeit gyűjtötte ebbe a csapatba a hadvezér, hogy rettegjék nevét.

A csata rövid volt.

A kunok nem bírtak az ismert világ legerősebbjeivel, így nagy veszteséggel tértek vissza, nyomukban, immáron a húszezer mongollal. A halicsiakon Dzsebéék, mint kés a vajon haladtak át, akik menekülőre fogták magukat, míg erre a csernyigoviaknak és a kijevi ruszoknak lehetőségük már nem volt.

A kunok - becsületükre legyen mondva - végsőkig ott maradtak a harcmezőn, csupán vezéreiket kérték meg a távozásra. Bátran küzdöttek és sokan elhullottak a harcmezőn. Utoljára a kijevi rusz fejedelme, Romanovics mellett látták Jarun kun vezért és alig pár száz főre fogyatkozott seregét.

Egy magas domb fái közé fészkelte be magát a megmaradott orosz, kun és brodník csapat, hogy három napon át életre-halálra védje magát a mongolok nyílzáporai és állandó, lesből jövő támadásai ellen. Végül békét és szabad elvonulási ígéretet kaptak a hősök az egyik brodník követ által diktálva, de ez csupán - mint kiderült, csak a követ árulása volt -, hogy az övéit megvédje.

Jarun és kunjai nem kértek a mongolok kegyelméből, lovaikat leölték, arcukon mély sebeket ejtettek és nekimentek Szubotájéknak, hogy hősként haljanak meg, miközben elkezdett szakadni az eső.

Az utolsó, még élő harcos Jarun volt. Azt mesélték a mongolok, hogy sok sebe volt, de halála előtt mosolygott. A hitéért, a népe védelméért a végsőkig kitartott.

Így is esett…

Szemeimet elárasztotta a könny és csak valami homályos, meleg párán át láttam, ahogyan Kotogu szívére tett kézzel jelezte, hogy a tanításomra szánt történetet befejezte, míg én is a szívemre tett kezemmel köszöntem meg neki. Felfelé fordított tenyere mutatta, hogy kérdezhetek:

- De mi lett a kijeviekkel és a brodníkokkal, drága Kotogu? - szakadt ki csöppnyi keblemből a kérdés. 

Az Öreg rám villantotta gyönyörű ferdén metszett szemét és csendesen válaszolt:

- Mindet megölték. A kijevi fejedelmet és két vezérét meg élve eltemették.

Nagy lett a csend hirtelen. Sebesült madárként vergődött a szívem a hallottak után. Egészen addig nyeltem a könnyeimet, amig Kotogu meg nem simogatta az arcomat:

- Ne sírj Ifjú, mert annak, akinek ilyen ősei vannak, annak még a legnagyobb bajban is erősnek kell lennie, s ha nagy szíve van, akkor meg mosolyognia!

Nem tudtam megszólalni, csak némán megöleltem őt. A könnyeim egyszeriben megállottak, s vele együtt állt meg az eső.

Úgy negyven esztendővel előbb…

 

 

Zetényi Csukás Ferenc