Tisztázzuk, mi az a "honfoglalás" 2. rész - Besenyők és Bolgárok

 

Tisztázzuk, mi az a "honfoglalás" 1. rész - A kereszténység védelmében

 

 

Az első részben elkezdtem bemutatni néhány példával élve a magyarok testvérnépeit a Kárpát-medencében és annak környezetében. Szinte akármerre nézünk, mindenütt rokon, vagy testvéri népeket találunk. Ennek tudatában láthatjuk, hogy egy alapjaiban meghamisított, torz történelemképet erőltetnek ránk, amely mindenekelőtt azt a célt szolgálja, hogy elválasszon saját testvéreinktől, szembe fordítson velük és egymás ellenségeivé tegyen bennünket. Különböző nevekkel illetve ugyanazon népet más-más időszámítási ciklusban elhelyezve, háborúkkal tarkítva próbálják ködösíteni a régmúlt eseményeit. És, mivel mindez sok száz éve zajlik nemzetünk ellen, már a jóérzésű történész sem tud kiigazodni a sok félrevezetés közötti káoszban. Sokan mindezt egy megalapozatlan összeesküvés-elméletnek gondolják.

Ide tartozik a manapság még mindig nagyon divatos, bomlasztó szándékkal terjesztett “vélemény”, mely szerint a magyarság a besenyők álltál jól elpáholt banda csupán és a támadásuk jelentős hatással volt a Kárpát-medencei “honfoglalás”unkra. Hóman Bálint Magyar Történetében a következőket olvashatjuk: „Bölcs Leó még 894-ben szólította fel a magyarokat a bizánci seregen győzedelmeskedő Simeon bolgár cár megtámadására. Árpád és Kusán, vagy Kusaly magyar vezérek hamar megegyeztek Szklérosz Nikétasz bizánci követtel és Árpád fiának, Leventének vezérlete alatt nagyobb sereget küldtek bolgár földre. A magyar harcosokat görög hajók szállították fel a Dunán a bolgár határra, mialatt a császári sereg dél felől nyomult Bolgáriába. Levente teljes győzelmet aratott Simeon fölött. Elfoglalta fővárosát, a Duna alsó szakaszához közel fekvő Pereszljavecet és lovasaival végigdúlta egész Bolgáriát, rengeteg foglyot ejtett, nagy zsákmányt szerzett. De a győzelem nemsokára vereségre fordult. Simeon szorultságában különbékét ajánlott a császárnak, ki barbár szövetségeseit rútul cserbenhagyva, nemcsak seregeit vonta vissza, hanem a magyarok átszállítására küldött hajókat is hazarendelte. Simeon most már teljes erővel támadt Leventének a győzelem után gondtalanul táborozó seregére s azt véres harcban tönkreverte. A hajóitól megfosztott magyar sereg maradványai nagy nehezen átvergődtek a Dunán, de Etelközön már nem találtak otthonukra. Mialatt ők bolgár földön vívták kemény harcukat, Árpád fejedelem, az otthon maradt magyarokra támadó besenyők elől kitérve, népével együtt felkerekedett és nyugat felé költözött. (…) A besenyők Volga-Don-vidéki törzseire nehezedő nyomás hatása alatt az egész törzsszövetség nyugatnak indult, a Dnyeperig nyomult, majd hírt véve a magyar sereg színejavának távollétéről, e folyón is átkelt és az etelközi magyarokat támadta meg, vészes pusztulást okozva soraikban.”

Padányi Viktor Dentumagyaria c. könyvében Hómannal vitatkozva a következőket írja: „a magyar történettudomány besenyő-komplexuma akkor jött létre, mikor Konstantinos Porphyrogenitos olyan sokszor idézett munkájában az ide vonatkozó közléseket felfedezték. Mindaddig besenyő-komplexum történelmünkben nem volt. Besenyő-katasztrófára sem népi emlékezetünkben, sem középkori krónikáinkban nincs adat, de nincs adat más helyen sem, a besenyőket egyedül Regino prumi apát említi. Ennek az egyetlen kútfőadatnak az alapján egy sok tekintetben gyanús történettudományi korszak tudósai mohón kimondták, hogy őseinket besenyők, bolgárok egyaránt tönkreverték, és a magyar honfoglalás egy szétvert horda nyomorúságos menekülése volt. Így adja elő Hóman és természetesen így adja elő Eckhardt Ferenc is. Ennek a mi hivatalos nemzeti tudományunkban a vogul gyökökkel egyforma népszerűségű elméletnek mindössze két alátámasztása van. Az egyik a puszta tény, hogy őseink elhagyták a Don-Dnyeper közét, a másik Konstantinos jelzett közlése. E kettőn kívül sehol, semmi néven nevezendő, sem közvetlen, sem közvetett bizonyítéka bármiféle besenyő-futásnak nincs. Regino prumi apát sem tud magyar vereségről.”

Götz László a Keleten kél a Nap c. munkájában csatlakozik Padányi Viktor véleményéhez és főleg Bartha Antal, Fodor István és Györffy György munkáit kritika alá vetve vitába száll a „meneküléselmélet” híveinek álláspontjával. Kárpát-medencei hazánk birtokba vétele szerinte sem lehetett egy besenyőktől elszenvedett megalázó vereség mellékterméke, sokkal inkább egy alaposan megtervezett, diplomáciailag jól előkészített és fölényes biztonsággal végrehajtott honszerző hadművelet eredménye. Götz László a könyvében világossá teszi, hogy ami a honfoglalás menetét és a besenyő támadás súlyát illeti, Harmatta Jánossal ért egyet, akinek idézi is a Magyar Tudomány 1990/3. számában megjelent A magyarság őstörténete c. tanulmányát: „A megfelelő pillanat 895-ben következett be, amikor a bolgárok és Bizánc között háború tört ki és a bizánciak katonai segítséget kértek a magyaroktól. A Kárpát-medence elfoglalására kidolgozott magyar hadműveleti terv a politikai és katonai helyzet és erőviszonyok pontos ismeretén alapult. A magyar haderő legfeljebb 1/5 része – a kabarok csapatai, mintegy 3–4000 lovas harcos – Árpád fiának, Liüntikának (Levente) parancsnoksága alatt a bizánci flotta segítségével átkelt az Al-Dunán és a bolgár állam központját támadta meg. Ez azonban csak színlelt támadás volt, s csak azt a hadászati célt szolgálta, hogy a bolgárokat megakadályozza a Kárpát-medencében a Dunától keletre fekvő területeik védelmében. Ugyanakkor a magyar főerők – 16–17 000 főnyi lovas hadsereg – Árpád fejedelem vezetése alatt a törzsek egész népével és állatállományával a magyar csapatok nyugati hadjáratain már korábban is használt útvonalon, a Vereckei-szoroson keresztül behatolt a Kárpát-medencébe s azt több hadművelettel elfoglalta.

Liüntika három győztes ütközet után visszavonult a bolgár területről és megkezdte csapataival a behatolást Erdélybe. Ekkor Symeon, a bolgár uralkodó, akinek valamilyen katonai sikerre volt szüksége, hogy a bizánciakkal szemben tárgyalási pozícióját megerősítse, besenyő segítséggel rajtaütött a kabarok még visszamaradt népén és a szállásaikat védő hátvéden, s feldúlta a jórészt már kiürített kabar szállásokat, majd a besenyőkkel együtt sietve visszavonult. Ennek a bolgár–besenyő portyának, amelynek sikerét Symeon a bizánciakkal folytatott tárgyalásokon érthető okokból alaposan felnagyította, semmi hadászati jelentősége nem volt a magyar honfoglalás szempontjából.”

Götz László a következő kommentárt fűzi Harmatta fenti soraihoz: „Nem kevés csodálkozással kell tudomásul vennünk, hogy Harmatta fent idézett leírása mindenben megfelel annak a honfoglalásról alkotott képnek, amelyet annak idején, immár tizenegy évvel ezelőtt Fodor István, illetve pontosabban Györffy György nézeteivel vitába szállván magunk is részletesen kifejtettünk. Szinte hihetetlen, de tény, hogy Harmatta végre leszált a »besenyő-futás« több mint egy évszázada agyonhajszolt vesszőparipájáról, sőt még azt is hajlandó elismerni, hogy a honfoglaló magyarok értettek valamicskét a hadvezetéshez és nem külön-külön támadták meg Bolgária központi balkáni területeit (Györffyék szerint 894-ben) és kárpát-medencei tartományait (Györffy és Fodor szerint 895-ben), hanem a két hadjárat egyidejűleg, 895-ben zajlott le.”

Majd néhány oldallal később így folytatja: „Györffy ugyanis – szintén Harmatta János fentebb ismertetett dolgozatának állásfoglalásával szöges ellentétben – változatlanul azt állítja, hogy Levente bolgár hadjárata 894-ben zajlott le és Árpád 895-ös honfoglaló hadjáratától független volt. Ugyanígy továbbra is azt a nézetet vallja, hogy a besenyő támadás katasztrofális méretű volt, és a honfoglalást lényegében a besenyők elől való fejvesztett menekülésként értékeli.”

Elnézést a hosszúra nyúlt idézetek miatt, de rendkívül fontos, hogy lássuk honfoglalásunkkal kapcsolatos egyes eltérő vélemények hatását. Összefoglalva röviden elmondható, hogy honi történelemkutatásunk mindkét nagy irányzata, a hivatalos éppúgy, mint a délibábosnak mondott, honfoglalásunkat a 894-896-os bolgár-bizánci háború kontextusába helyezi és teszi mindezt nagyon-nagyon rosszul. Mindkét irányzat képviselői egyetértenek abban, hogy a bolgár-bizánci háború részeként szövetségkötések előzték meg Árpád népének bejövetelét. Az első szövetség Bizánc és a magyarok között köttetett. Bölcs Leó császár azért, hogy a bolgárok támadását kivédje, szövetséget kötött a magyarokkal, akik e szövetség jegyében Árpád fiának, Leventének vezetése alatt megtámadták a bolgárokat. A másik szövetséget Simeon bolgár cár kötötte a besenyőkkel. A célja az volt, hogy a magyarok támadását kivédje, és a bizánciakkal folytatott béketárgyalásokon saját tárgyalási pozícióját erősítse. A magyarok ellen irányuló állítólagos besenyő támadásra e szövetség jegyében került sor.

Nos, az eddig elmondottakkal kapcsolatban még teljes is volna az egyetértés történészeink között, a besenyő támadás jelentőségéről azonban komoly viták dúlnak. A hazai akadémikus történetírás általában azzal az alig palástolt szándékkal emlegeti fel a besenyő támadás történetét, hogy Árpád népének bejövetelét egy barbár horda fejvesztett meneküléseként állítsa elénk. Miközben honfoglaló eleinktől igyekeznek elvitatni a Kárpát-medence elfoglalásához szükséges legelemibb hadvezetési ismereteket is, azonközben olyan nyugtalanító kérdéseket hagynak válasz nélkül, hogy ez a véres fejjel menekülő „horda” alig valamivel később hogyan volt képes hadjárataival rettegésben tartani egész Európát? Hogyan tudott itt egy ezeregyszáz éven keresztül fennálló és hosszú ideig nagyhatalmi státuszt élvező országot alapítani? Milyen erejű volt valójában a besenyők támadása? Lehetett-e egy ilyen támadás honfoglalásunk közvetlen kiváltó oka? Hát ezekre a kérdésekre a válaszom az, hogy sehogyan, semmilyen, nem és hogy kizárt! A magyarokat nem hajtotta senki, maguktól érkeztek, saját elhatározás vezette őket. 

De azt is kiszámíthatta volna bármelyik közepes intelligenciájú történész, hogy lovas haderő elől polgári lakosságnak, teljes háztartásával és állatállományával együtt menekülnie nem lehet. Padányi Viktor szerint a magyar törzsszövetség semmi esetre sem támadás következtében és támadás alatt szállta meg a Kárpát-medencét, ilyesmi egyszerűen fizikailag lehetetlen. A Dnyeper jobb parti régiója és a Kárpát-medence súlypontjainak egymástól való távolsága a 9. században sem volt kevesebb, mint a 19.-ik, vagy a 20. században. Ennélfogva egy egyszerű térkép, egy mérce és némi kombináló képesség birtokában már 50, vagy 1500 évvel ezelőtt is kiszámíthatta minden közepes intelligenciájú ember, hogy az a távolság, amit a magyaroknak meg kellett tenniük, átlagosan legalább 1500 kilométert jelentett. Azt is kiszámíthatta bármelyik közepes intelligenciájú ember, akár történettudós volt, akár nem, hogy egy teljes és állatállományát is magába foglaló háztartásával költözködő 400.000 főnyi tömegnek, melynek legalább egy milliós állatállományát nem várják az útvonalon előre létesített takarmányoztató depók, következésképp menet közben legeltetnie és útvonalát itatási lehetőségek szerint beosztania kell. Egy átlagosan 1500 kilométeres úthoz legalább 4-4 és fél hónapra van szüksége. Az állatoknak ugyanis, akár van erre kútfőadat, akár nincs, a 9. században is inni kellett, különösen 1500 kilométeres teljesítmény mellett. Sőt, ha nem akarja, hogy állatai takarmány híján százezer számra rakásra dögöljenek a következő tél folyamán, az utazást legkésőbb szeptember közepére be kell fejeznie. E szerint tehát május elején indulnia kell, mert ha május elején nem indul, olyan nemzeti katasztrófának néz elébe, amely után annak a népnek nincs olyan tizenegy százados története amilyen a mienk.

A lényeg, hogy a jelenlegi történetírás semmit nem változtatott ezen a nézetén, mind a mai napig ugyanazt a begyakorolt dogmát erőltetik a nemzetre. Továbbá, amint az a Götz László könyvéből vett idézetekből is jól látszik, arról is vita folyik, hogy Levente bolgárok ellen irányuló al-dunai hadjárata és Árpád honfoglaló hadjárata egyidejűleg történt-e. A hivatalos történelemkutatók egy része (Györffy és Fodor) úgy véli, hogy e két hadjárat nem egyidejűleg, sőt, nem is egyugyanazon évben történt, s valójában e két hadjáratnak egymáshoz semmi köze sincsen. Ezzel ellentétes véleményt fogalmaz meg Harmatta János és Götz László, akik szerint mindkét hadjáratra 895-ben, azaz nagyjából egyidejűleg került sor. Götz úgy látja, hogy Levente al-dunai hadjárata és Árpád honfoglaló hadjárata egyetlen nagy átkaroló hadművelet részét képezte, melynek célja a bolgárok tiszántúli és erdélyi tartományainak a bolgár központi területektől való elvágása volt a Kárpát-medence könnyebb birtokba vétele érdekében.

Ahogy azt a magyar történelemmel kapcsolatban már tapasztalhattuk, a bizánci történetírók mindent megtettek annak érdekében, hogy az egyes hun-utód népeket elszakítsák Attila szellemi örökségétől. Az időbetoldásnak a magyar történelemben éppen ez volt az egyik fő célja és ez történt a bolgárokkal is. Mivel Bizánc számára nem volt kívánatos egy északi határai mentén megtelepedő erős hun-tudattal és Attiláig visszanyúló gyökerekkel rendelkező nemzet, ezért egy olyan, addig soha nem tapasztalt mértékű identitás-módosító hadműveletbe kezdtek, ami a jelenkori magyar történetírásban is hatalmas nyomot hagyott. Ez együtt járt a bolgár történelem kezdődátumainak három évszázaddal későbbre csúsztatásával, a bolgár történelem kezdeteinek újraírásával, a bizánci rítusú kereszténység erőszakos terjesztésével és a bolgárok elszlávosításával, mely végső soron nyelvcseréhez vezetett. A bolgár honfoglalást pontosan azért datálták három évszázaddal későbbre, mint amiért a magyar honfoglalást is: kerüljön minél messzebbre Attilától, minél messzebbre a hun korszaktól, nehogy e népek tovább vigyék Isten ostorának szellemi örökségét! A bolgár honfoglalás 373-as dátumához hozzáadták a naptárhamisítás során sokat alkalmazott 297 évet, a magyarok második bejövetelének Képes Krónikából adódó 549-es dátumához pedig hozzáadták a Nagy Sándor féle időszámításból adódó 323 éves időtartamot. Így tolódott a bolgár honfoglalás 670-re, a második magyar bejövetel pedig Kézainál 872-re.

Tóth Gyula fejtegeti könyvében Illig elméletét, mely szerint az eddigi történetírás teljesen eltér a valóságtól, egy, a múlt században elhintett félrevezetés eredményeként. Ennek nyomán sok történetkutató, történész és akadémikus is rossz irányban kezdett kutakodni, elterelték a figyelmet a lényegről, önhibán kívül tévesztették meg a nemzetet is. A „Ha Illignek igaza van…” c. tanulmány szerzői a bolgárokról szóló fejezetben megjegyzik, hogy a „szlávosítás az, ami eredményesnek mutatkozik a hun-bolgár jelenlét Bizáncra nehezedő szorításának fellazítására. (...) az onogur bolgárok nyelvükben utóbb elszlávosodtak, s e körülményből leginkább Bizánc profitált, mely ennek következtében mentesült attól, hogy északi szomszédságában egy „hungár” – bolgár birodalom létesüljön. A szláv nyelv elterjedésében jelentős szerepe volt a bizánci kereszténység felvételének és a szláv egyházi nyelv bevezetésének.” A „Történelem az ellenség tollából” c. fejezetben pedig megjegyzik, hogy a bolgárok történetére … „vonatkozó források – az óbolgár királylista lakonikus rövidségű alapadatain túl – kizárólag bizánciak, Bizánc azonban Bolgáriával szemben ellenséges hatalom volt. Amikor tehát ma bárki is Bolgária történetét óhajtja megismerni, szinte kizárólag az egykori ellenség közléseire van utalva.” 

Mindebből magam is arra következtetek, hogy a magyarok Kárpát-medencébe történő 558-as visszajövetelekor a bolgárok már a Balkánon voltak. A magyarokból 1100 év alatt sem sikerült teljesen kiirtani a hun-tudatot, valószínűsíthető, hogy 558-ban még a bolgárok hun öntudata is elevenen élt, és valószínűleg még élénken emlékeztek Attilára is. Sem életmódjukban, sem nyelvükben, sem mentalitásukban nem különböztek számottevően a Kárpát-medencébe költöző magyaroktól. Még évszázadokkal a magyar honfoglalás után is hallunk bolgár “pogány”lázadásokról, ami egyértelműen jelzi, hogy elszlávosításuk folyamata mégsem ment olyan egyszerűen, mint ahogy azt Bizánc szerette volna. A bolgárok a magyarokkal szemben egyáltalán nem viseltettek ellenségesen. Könnyen meglehet, hogy a magyar honfoglalás hírét a szintén hun-utód székelyekéhez hasonló lelkesedéssel fogadták, melyben a bizánci befolyás lazításának lehetőségét látták.

Ennek fényében Levente nem a bolgárok ellen vezette seregét, hanem Bizánc ellen indult! Célja nem az volt, hogy a bolgároktól elszakítsa a tiszántúli és erdélyi tartományokat, hanem hogy megtörje Bizánc bolgárok feletti befolyását. Természetesen lehetséges, hogy a bolgárok felett ekkor egy Bizánc által is támogatott báb-fejedelem uralkodott, az is elképzelhető, hogy Levente esetleg harcba keveredett velük, de a magyarok balkáni hadjárata alapvetően mégsem a bolgárok ellen irányult, sokkal inkább a bolgárok bizánci iga alóli felszabadítását célozta meg. Franzoni Zoltán is néhány részes sorozatában ezt vetíti le nekünk. Bemutatja a bolgárok fiktív fejedelmeit, majd az elszlávosításukat is részletezi. 

A “honfoglaló” magyarok ki akarták terjeszteni a befolyásukat e Balkánon élő hun-utód népre. Megpróbálták megakadályozni az ekkor már gőzerővel zajló bizánci identitásmódosító agymosást. Megpróbálták feléleszteni a bolgárok hun tudatát, visszavezetve őket Attila örökségéhez. Ez pedig szükségszerűen Bizánc elleni háborút jelentett. 

Sokak mellett Tóth Gyula is úgy gondolja, hogy az a teória, hogy a magyarok közvetlenül Bizánc ellen harcoltak, közelebb áll az igazsághoz, mint a 895-ös verzió, ahol Simeon bolgár cár birodalmát támadják. Amikor a bizánci történetírók Levente balkáni hadjáratát egy bolgárok elleni hadjáratnak tüntetik fel és azt állítják, hogy Simeon bolgár cár volt az, aki felbérelte ellenünk a besenyőket, egy zseniális és felettébb gonosz trükköt alkalmaznak. Igyekeznek a magyarok kárpát-medencei történelmét mindjárt a kezdetek kezdetén egy bizánci szövetségben lezajlott bolgárok elleni háborúval indítani és ezzel a csúsztatással bennünket Bizánc barátaivá és a velünk rokon bolgárok ellenségeivé tenni. Ez nem más, mint a sokszor alkalmazott római „oszd meg és uralkodj” elve. Bizánc tartott egy esetleges magyar-bolgár összefogástól, ezért igyekezett egymással szembefordítani e két hun-utód népet. Úgy írták meg honfoglalásunk történetét, mintha mi a bolgárok ellen harcoltunk volna Bizánc szövetségeseként. Az igazság azonban most is utat tör…

Ha felismerjük, hogy a 104 évvel Attila király halála után történő 558-as kutrigur-bizánci háború eseményei valójában a magyar honfoglalás történelmi lenyomatát őrizték meg, akkor azt is megértjük, hogy Levente al-dunai hadjárata alapvetően Bizánc ellen irányult és nem a velünk rokon bolgárok ellen.

Érdemes megjegyezni, hogy Manfred Zeller A magyar honfoglalás Pannóniában c. tanulmányában párhuzamot von a „kotzageroí” vagy „kotzeger” törzs neve és a „kourtougérmatos” (kürtgyarmat) név között, miközben megjegyzi, hogy a „kotzeger” törzset hagyományosan a „kutrigurokkal” szokás azonosítani. Könnyen elképzelhető, hogy ez a bizonyos „kutrigur” megnevezés nem más, mint egyik honfoglaló törzsünknek, a „kürtgyarmatnak” a torzult változata. Mások felvetik annak a lehetőségét is, hogy a „kutrigur-kuturgur” esetleg „hétmagyar” vagy „hétugor” lenne. Akár a kürtgyarmattal, akár a hétmagyarral való azonosítást fogadjuk is el, a kutrigurok neve mindenképp a honfoglalás korát idézi fel, mégpedig bő három évszázaddal annak általánosan elfogadott dátuma előtt.

Zichy István A magyarság őstörténete és műveltsége a honfoglalásig c. tanulmánya további információkat nyújt e két nép kilétével kapcsolatosan: „Prokópiosz szerint a kaukázusi saginokon túl a Meotiszig és Donig fekvő föld neve Eulysia. Az embereket, kik itt laknak előbb kimmerieknek hívták, most utiguroknak hívják őket. Ezután elbeszéli az utigurok és kutrigurok származásának legendáját. A hunok, kiket akkor kimmerieknek hívtak, egykor egy király alatt egyesültek. Ennek két fia, Utigur és Kutrigur megosztozott birodalmán, mindegyik saját nevét adta a nép rá eső részének. Egyszer – egy szarvastehenet üldözve – megismerték a Meotiszon átvezető utat. Erre az egész nép átkelt és meghódította a vízen túl lakó gótok földjét. Ezután a kutrigurok áthozatták erre a földre családjaikat, az utigurok pedig visszamentek lakni régi hazájukba. Az utigurok és kutrigurok származásának mondája kétségtelenül összefügg a hunok származásának legendájával, melyet Jordanesz őrzött meg Priszkosz Rhetor elveszett történeti művéből. (…) Nézetünk szerint ebben a mondai adatban olyan hun néptöredékek emléke maradt fenn, melyek Attila birodalmának felbomlása után húzódtak vissza a Meotisz keleti partvidékére.”

Sebestyén Gyula értelmezése szerint – amely értelmezéshez Götz László is csatlakozik – az utigur népnév magyarul tökéletesen értelmezhető és egész egyszerűen „öt ogór”-t jelent. Ugyanis ugyanabban a térségben ahol az utigurok éltek, valamivel később a besgur vagy bittugur népet emlegetik a források. Mivel a törökben a „bes” éppúgy ötöt jelent mint a magyarban az „ut” vagy „öt”, így nyilvánvaló, hogy a besgur nép azonos a korábban ugyanott emlegetett utigur néppel! Mindkét népnév ugyanazt jelenti: öt ogór törzs szövetségét. 

A kutrigurok és utigurok tehát hunok, Attila egykori birodalmának utódnépei, akik a hun király halála után keletre húzódtak vissza. Eredetmondájuk a hun-magyar csodaszarvas monda szakasztott mása. 

Láthatjuk tehát, hogy a naptárhamisítás következtében előállt három évszázadnyi űr hogyan került feltöltésre. Vették egy népnek az altáji-török nyelvekből származtatott nevét, majd vették ugyanannak a népnek a magyar nyelvből értelmezhető elnevezését, és ezeket szépen egymásután libasorba rendezték az időszalagon. Így jelennek meg előbb az utigurok, majd valamivel később ugyanabban a térségben a besgurok, a bittugurok, majd megint valamivel később a besenyők. És még ha fel is tűnt egyeseknek, hogy e népek nevének jelentése tulajdonképpen azonos, az már senkinek sem tűnt fel, hogy a névazonosságon túl e népek ráadásul még ugyanazt is teszik, csak bő három évszázadnyi különbséggel. A kutrigurok - mint azt olvashattuk - később újra birtokba vették a Kárpát-medencét, mégpedig olyan körülmények között, amely körülmények feltűnően emlékeztetnek a magyarok 895-ös honfoglalására. 

Sokat elárul a kutrigur fejedelem neve is – Zabergán, azaz szabír hun. Közismert, hogy Árpád dédunokája, Tormás, a bizánci udvarban magát s népét „sabartoi asfaloi”-nak nevezte. A kutatók az „asfaloi” jelentésével kapcsolatban sok különféle elképzeléssel rukkoltak elő, abban azonban jóformán mindenki egyetért, hogy a „sabartoi” a szabír népnevet rejti magában. Ha Árpád dédunokája magát még szabírnak tartotta, akkor maga Árpád sem nagyon lehetett más, mint szabír. Valószínűsíthető tehát, hogy Zabergán kutrigur fejedelem valójában Árpáddal azonos, a „Zabergán” megnevezés pedig nem a fejedelem tulajdonneve, hanem egy népiségét, nemzeti hovatartozását kifejező jelző.

Persze lehetséges, hogy mindezek a tények ismerete után még egyesekre az újdonság erejével hat a gondolat, mely szerint a bolgárok közeli rokonaink lennének. Pedig a korai bolgár nép nem csak hogy közeli rokona a magyarságnak, de a teljes etnikai azonosság lehetősége is igen valószínű. 

A National Geographic magazin 2005 szeptemberében közölt egy írást, melyben Fóthi Erzsébetnek, a Természettudományi Múzeum munkatársának izgalmas kutatási eredményeit ismertette, ami alapján Fóthi képes volt elkülöníteni a honfoglalás első nemzedékének koponyáit és ebből kiderült, hogy az első nemzedék szinte egyöntetűen a keleties típusba sorolható, vagyis rövid, széles koponyával rendelkezett. Mindez azt mutatja Fóthi szerint, hogy a honfoglaláskor a Kárpát-medencébe elsőként beérkező népesség egységes volt antropológiailag, a köznép és a vezető rétege nem különült el egymástól. És ez a nép rendkívüli hasonlóságot mutat a korai bolgárság Magna Hungaria területén, vagyis a mai Baskíriában található leleteivel. De nem Fóthi volt az első, aki a bolgárok és magyarok azonosságának lehetőségét feszegette. Zichy István az 1923-ban kiadott „A magyarság őstörténete és műveltsége a honfoglalásig” c. munkájában már felvetette, hogy amikor a bizánci források a Kovrát vezette meotiszi onogur-bolgár népről írtak, voltaképpen a magyarokat értették alatta.

 

 

(folytatjuk…)

Tisztázzuk, mi az a "honfoglalás" 3. rész - Primum ingressum

 

A borítókép illusztráció;

Források: Körösztös György: Összeesküvés a magyarság ellen; wikipédia; Tóth Gyula: Kitalált középkor; katolikus.hu.