Kárpátok

Gyermekkorom hosszú téli estéin sokszor hallottam a Don-kanyarról. Szájtátva figyeltem keresztapám történeteit a kegyetlen orosz télről, a háború, a menekülés borzalmairól, s azokról a falubeliekről, akik sohasem tértek haza a Dontól. Az iskolában azonban a 2. magyar hadseregről, a 200 ezer megalázott hétköznapi hősről vagy inkább áldozatról nem volt ildomos beszélni...

Valaha, réges-régen, még a II. világháborúban volt egy erődítményekből álló védvonal, melyet a később legyőzhetetlennek minősített szovjet haderő sem tudott áttörni. Árpád-vonalnak hívták… A Magyar Királyi Honvédség három védelmi vonalat jelölt ki a várható orosz támadással szemben, a Kárpátok előhegyeiben húzódó Hunyadi-állást, a valójában soha ki nem épült Szent László-állást és a Keleti-Beszkidektől a Berecki-havasokig húzódó, Árpád-vonalat...

Az orosz katonai taktika már a cár alatt, a Nagy Háborúban is ugyanaz volt, mint később, a II. világháborúban. Kimeríthetetlen tartalékaik – ember és hadianyag, nyersanyagforrás – biztos tudatában nem számított a veszteség. Csak a cél elérése! Ezen alapult az orosz „gőzhenger” taktika – ahogy egy korabeli újságíró elnevezte a cári hadsereg hadviselési módszerét.

1921–től tüzértiszt, majd a vezérkarban szolgál. 1942–től vezérkari ezredes. Bariba Károly, Nagybaczoni Nagy Vilmos, Csatai Lajos honvédelmi miniszterek szárnysegéde és irodáik főnöke. 1944–ben a Kárpátokban küzdő VI. római hadtest, majd az I. magyar hadsereg vezérkari főnöke. 1944 őszén parlamenter, később a moszkvai fegyverszüneti tárgyalóbizottság tagja...

A következő sorokat kútforrásszerű adalékokként használhatják fel azon történetírók, akik majd valamikor a nagy háborúval foglalkozva, annak kevésbé jelentékeny, de speciális magyar, vagy ukrán vonatkozásait is nagyobb figyelemben részesítik. Érdemleges szerzőjük tudniillik nemes Boberskyj Iván, a légiónak egyik vitéz, ukrán tisztje volt, aki e harcokat, amelyekről naplószerű följegyzéseket vezetett, személyesen is végigküzdötte...