Mezopotámia

Szaddam Husszein rendszere alatt Jézus követői megtört közösségként voltak számon tartva. A pánarab és iszlám ideológiát követő iraki Baath párt minden úton próbálta elnyomni és asszimilálni az etnikailag is eltérő keresztényeket. Az asszír, káld és szír közösségek által beszélt új-arámi nyelvet törvényileg korlátozták. A keresztény családoknak megtiltották, hogy ősi szír, akkád, vagy babilóniai nevet adjanak gyermekeiknek...

A fennmaradt krónikáink – a Képes Krónika és Kézai Simon Gesta Hungaroruma – arról tudósítanak, hogy az Abák Edtől és Edömönttől származnak, akik pedig nem mások, mint Attila király kisebbik fiának, Csabának a gyermekei. Ezért lehetett az Aba nemzetségből magyar királyt választani, hiszen ők is ugyanazon vérvonalból eredeztették magukat, mint Szent István, azaz Attilától...

A Krisztus előtti eredetű ősi magyar karácsonyt mi magyarok honosítottuk meg a Kárpát-medencében. A velünk kapcsolatba került szláv népek mind a magyarból vették át a “karácsony” szót is. Fehér Mátyás Jenő domonkos rendi történész, később száműzetésben élő író, az általa lefordított 12-13. századi inkvizíciós jegyzőkönyvek alapján jut arra a meggyőződésre, hogy a magyarok őseinek hitvilágában is a legnagyobb ünnep a karácsony volt, már jóval Jézus születése előtt, és ennek az ünnepnek a jellegére a Karácsony szó utal, amely mélly hangalakjában a kerecsen(y)sólymot idézi...

Padányi Viktor tézisei szerint (lásd Dentu Magyaria című könyvét) Etelközben három onogur/ugor (Nyék, Kéri, Keszi) és négy szabir-magyar (Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő) törzs kötött szövetséget. A törzsszövetség vezető ereje a Megyer törzs volt, melynek élén Álmos állt. Őstörténetünk hivatalos művelői mindeddig nem ismerték fel, hogy a lebédiai, kazár fennhatóság alatt élő ugor/onogur törzsek szálláshelye mellett, a Donyec és a Dnyeper között létezett egy másik „képlet” is, Dentu Magyaria, melyet a szabir-magyarok alkották...

Mikor az európai társadalomtudomány a 19. században felállított egy történelmi értékelméletet, amely az ókori és a középkori népeket életformájuk alapján emberi értékükben; faji minőségükben osztályozta "letelepedett", tehát felsőrendű, és "nomád", tehát alacsonyrendű kategóriákká, nem vette észre azt az egyébként hangosan kiabáló tényt, hogy a kontinenseknek nemcsak parti régiója, hanem belseje is van, és az ókor kezdetén a nagy vizetlen térségek közlekedési lehetőségek híján teljesen lakatlanok voltak, vagy legfeljebb kisebb folyók, patakok vidékén apró fejlődésre képtelen diaszpórák vegetáltak rajtuk.