Nagy Imre

A Népszava írta, hogy Nagy Imre budapesti szobrát elmozdíthatják jelenlegi helyéről, és visszakerülhet oda az 1919-es vörösterror áldozatainak emlékműve. Nagyon helyes cselekedet lenne! Éppen eleget viseltük már, ahogy egy mesterségesen kialakított, a semmiből létrehozott Nagy Imre-kultuszt toltak le a torkunkon, hősnek beállítva egy velejéig kommunista, hazaáruló és szó szerint nemzetvesztő, mérhetetlenül negatív alakot.

1956. június 7-én közel száz ember köszöntötte otthonában a 60. születésnapját ünneplő Nagy Imrét. A volt és leendő miniszterelnök életéből ekkor még két év és kilenc nap volt hátra, de utolsó hónapjai már teljes magányban teltek.

A pasaréti Orsó utcai villában jelenlévő hírességek közül senki nem tudta azt, hogy két évvel később, 1958. június 9-én a Gyorskocsi utcai Gyűjtőfogházban dr. Vida Ferenc bíró meg fogja nyitni Nagy Imre és társai büntetőperét. A tárgyalásról a korabeli sajtó nem számolhatott be, csak a kivégzés utáni napon, 1958. június 17-én jelent meg az „Igazságügyminisztérium (sic!) közleménye a Nagy Imre és társai ellen lefolytatott büntető eljárásról”.

Kaposváron, 1896. június 7-én született Nagy Imre (kivégezték: Budapest, Kőbánya, 1958. június 16.) magyar kommunista politikus, gazdaságpolitikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1953 és 1955 között, valamint az 1956-os forradalom alatt a Minisztertanács elnöke. A forradalomban betöltött szerepéért egy kirakatper során halálra ítélték és kivégezték, majd titokban a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájában Borbíró Piroska néven eltemették. 1989. június 16-án, a tömegmegmozdulássá vált újratemetése a magyarországi rendszerváltás egyik emblematikus eseménye lett.

1956. November 3-án megalakult a Harmadik Nagy Imre-kormány, mellyel egyúttal így Wekerle Sándor után ő lett a második magyar kormányfő, aki harmadszor is új kormányt alakított. A Parlamentben kezdetét vették a tárgyalások a szovjet csapatok kivonásáról. Újabb, ezúttal szélesebb koalíciós kormány jött létre államminiszterek, és Maléter Pál honvédelmi miniszter részvételével. Este Nagy Imre tárgyalt a román külügyminiszter-helyettessel, akitől azt kérte, hogy közvetítsen Budapest és Moszkva között. Közben Nagy Imréék kapták a jelentéseket a Budapest felé özönlő szovjet csapatokról. November 4-én hajnalban drámai hangú rádióbeszédben jelentette be a második szovjet beavatkozást.

"Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével." – Nagy Imre, 1956. november 4. 5 óra 20 perc.

A beszédet követően legközelebbi híveivel együtt (közöttük többségben voltak az MSZMP Intéző Bizottságának tagjai) a jugoszláv követségen kért menedékjogot.

Az országgyűlés épületében egyedül Bibó István jogász professzor és államminiszter maradt, aki mint az egyedüli törvényes magyar kormány képviselője felhívást intézett a magyarokhoz és a világhoz. Egyfelől felszólította a magyar népet, hogy „a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyvereivel éljen”. Másfelől kérte a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését a leigázott magyarság szabadsága érdekében.

A jugoszláv nagykövetségen már várt Nagy Imrére egy Belgrádból küldött üzenet, mely utolsó intézkedéseinek visszavonására, és Kádár János aznap alakult, a szovjet csapatok segítségével az „ellenforradalom” leverését vezető ellenkormányának támogatására szólította fel. Nagy Imre a felszólítást elutasította, és Jugoszláviában kért menedékjogot. 

Aleksandar Ranković jugoszláv belügyminiszter 1956. november 8-án kérte Nagy Imrétől, hogy mondjon le a miniszterelnöki posztjáról egy november 4-re datált nyilatkozatban. Nagy Imre hozzáfogott az antedatált nyilatkozat megfogalmazásához, de végül barátai tanácsára hallgatva elutasította azt.

November 21-én Kádár János írásos garanciát adott Edvard Kardelj jugoszláv miniszterelnök-helyettesnek, hogy Nagy Imrét és társait nem fogják felelősségre vonni: „Az ügy lezárása érdekében a magyar kormány […] ezúton írásban is megismétli a szóban több ízben tett kijelentését, hogy Nagy Imrével és csoportja tagjaival szemben múltbéli cselekedeteikért nem kíván megtorlást alkalmazni. Tudomásul vesszük, hogy ily módon a csoport számára nyújtott menedék megszűnik, ők maguk a Jugoszláv Nagykövetséget elhagyják, és szabadon távoznak saját lakásukra.”

November 22-én a Nagy Imre és társai lemondtak a menedékjogukról és bízva a magyar kormány által tett bántatlansági ígéretben, a jugoszláv követség épületét elhagyták. A megszálló szovjet csapatok – megszegve a jugoszlávokkal történt megállapodást – azonnal őrizetbe vették őket, Nagy Imrét autóbusszal a mátyásföldi szovjet laktanyába vitték (az épület 2017-ben a Budapesti Gazdasági Egyetem Külkereskedelmi Karához tartozik).

Nagy Imrét megkereste Walter Roman román pártfunkcionárius a mátyásföldi szovjet parancsnokságon, s rá akarta venni, hogy kijelentse: önként Romániába távozik. Miután Nagy Imre ezt elutasította, 1956. november 23-án társaival és családjával együtt Romániába deportálták, ahol a Snagovi-tó partján tartották fogva őket, háziőrizetben. 

Nagy Imre itt feljegyzéseket írt a forradalomról, valamint saját politikájáról. („Gondolatok, emlékezések” című politikai végrendelete 2006-ban a Gondolat Kiadó gondozásában jelent meg.) Többszöri felszólítás és erős politikai nyomás ellenére sem volt hajlandó aláírni a lemondását és elismerni Kádár János kormányát.

1957. január 25-én Nagy Imrét felkereste Bukarestben Kállai Gyula, aki az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága megbízásából tárgyalt vele, ám Nagy elutasította politikájának önkritikus felülvizsgálatát. Január 29-én Kállai javaslatot tett az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága ülésén arra, hogy Nagy Imrét és társait bíróság elé állítsák.

1957 februárjában Nagy Imre az MSZMP KB-nak levelet írt, amelyben kijelentette, hogy továbbra is a párt tagjának tekinti magát, s politikáját bizonyos feltételekkel támogatná, ám nyílt vitát kezdeményezne a forradalomról. Ezt a levelet azonban nem küldte el. Politikai feljegyzéseit nem írta tovább, helyette nekifogott önéletrajzának.

1957. március 19-én Nagy Imre a szovjet, a román, a csehszlovák, a lengyel és a jugoszláv kommunista pártok vezetőinek küldött levelet, melyben mind saját maga, mind pedig hívei 1956-os szerepének kivizsgálását kérte, melynek céljából egy „nemzetközi párt-vizsgálóbizottság” felállítását sürgette. Levelét nem kézbesítették a románok.

Miután a kísérletek, hogy Nagy Imrét rávegyék az új Kádár-kormány elismerésére sorra meghiúsultak, 1957. március 27-29-én Moszkvában Kádár János megállapodott az SZKP vezetőivel abban, hogy Nagy Imrét bíróság elé állítják. Bizonyos források arra utalnak, hogy a szovjet vezetés nem írta elő Nagy Imre halálos ítéletét, a legsúlyosabb büntetés szükségességét inkább a magyar vezetés alakította.

Április 9-én Kádár javaslatának megfelelően az MSZMP KB elfogadta azt a határozatot, mely Nagy Imre és társai őrizetbe vételéről, valamint büntetőeljárás megindításáról szólt. Április 14-én letartóztatták Nagyot, és Budapestre vitték társaival együtt. 1957. április 16-ai kihallgatása során Nagy Imre a válaszadást megtagadta, s ezentúl a jegyzőkönyveket sem írta alá. Június 14-én jelentkezett kihallgatásra: „Úgy érzem, nem vagyok bűnös semmiben, el akarom mondani tevékenységemet.” Továbbra is elutasította, hogy az eseményeket politikailag és büntetőjogilag értékelje.

A Belügyminisztérium 1957. augusztus 10-én készítette el a Nagy Imre-per vádiratát, augusztus 26-án Moszkvában Biszku Béla belügyminiszter egyeztette a vádiratot és az ítéleteket Andropovval, az SZKP KB osztályvezetőjével és más szovjet vezetőkkel. 1957. december 21-én az MSZMP KB zárt ülésen azon határozatot hozta, hogy Nagy Imréék ügyében a törvényes eljárásnak szabad folyást enged. 1958. február 5-én vette kezdetét a titkos per, melyet a katonai bíróság Fő utcai tárgyalótermében tartottak. A Nagy Imre-per vádlottainak ügyének tárgyalása a Legfőbb Bíróság dr. Radó Zoltán által vezetett Népbírósági Tanácsa előtt ment végbe. A vádat legfőbb ügyész első helyettese, dr. Szalai József képviselte. Radó pervezetése az adott körülmények között korrektnek volt mondható. A politikai vezetés számára azonnal kiderült, hogy Radó Zoltán nem tudja az elvárt szigorúsággal vezetni a tárgyalást: mindenkit hagyott beszélni, nem képes megakadályozni, hogy a vádlottak előadják saját érveiket és bizonyítékaikat, Radó pedig nem tud érdemben vitát folytatni a vádlottakkal, és a kívánt irányba vinni a bizonyítások menetét. Ezért másnap elnapolták a tárgyalást, betegségre hivatkozva. Négy hónappal később fejezték csak be, tanácselnöknek ekkor már a sokkal keményebb, a vádlottak bűnösségében meggyőződésesen hívő, addig már sok halálos ítéletet hozó Vida Ferenc nevezték ki.

A tárgyalás vezetőjéül kinevezett Vida Ferenc bíró az elvakultságig hithű kommunistaként meg volt győződve Nagy Imréék „ellenforradalmi” bűnösségéről, és a legsúlyosabb ítélet szükségességéről. Az 1956-ot követő megtorlás pereiben Vida a politikai vezetés előtt ellentmondást nem tűrő keménységéről és nagyszámú halálos ítéletéről volt ismert. Vida rendszerváltás utáni nyilatkozataiban tagadta, hogy az MSZMP vezetői, illetve maga Kádár János utasította volna a halálos ítéletek meghozatalára, ami nem életszerűtlen. A gyakorlatban a magyar politikai vezetés – illetve Szerov szerint személyesen Kádár – Vidát ismerve lényegében Vida személyének a per vezetésére történt kinevezésével döntött Nagy Imréék halálra ítélése mellett.

1958. június 9. és június 15. között folytak le a zárt tárgyalások. Védője, a már súlyos beteg 74 éves Bárd Imre hangot adott annak, hogy védence nemhogy a szocialista rendszer megdöntését nem akarta, hanem ellenkezőleg: éppen azt mentette, ami menthető volt, s ezenfelül minden változást az akkori pártvezetés tudtával és beleegyezésével vitt végbe. Vida Ferenc ekkor felháborodva ezt mondta „Figyelmeztetem a védőt, hogy ha nem hagyja abba pártunk és kormányunk vezetőinek rágalmazását, a vádlottak padján találja magát.” A tárgyalássorozat alig egy hét alatt véget ért, filmfelvétel is készült róla, melynek titkosítását csak 2008-ban oldották fel.

Június 15-én a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa (melyet Vida Ferenc vezetett) Nagy Imrét halálra és teljes vagyonelkobzásra, Donáth Ferencet 12 évi börtönre, Gimes Miklóst halálra, Tildy Zoltánt 6 évi börtönre, Maléter Pált halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, Jánosi Ferencet 8 évi, Vásárhelyi Miklóst pedig 5 évi börtönre ítélte. Az ítélet az MSZMP PB előzetes jóváhagyásával született meg.

A vádlottak mind bűnösnek vallották magukat, a miniszterelnököt kivéve. Nagy Imre az utolsó szó jogán a következőket mondotta: „Igen tisztelt népbíróság! Igen tisztelt elnök úr! Az ügyész úr vádbeszédében reám a legsúlyosabb, tehát halálbüntetés kiszabását javasolta. Többek között azzal indokolta, hogy a nemzet nem tud elfogadni olyan ítéletet, amely könyörületes lenne. Sorsomat a nemzet kezébe teszem. Védelmemre semmit felhozni nem kívánok, kegyelmet nem kérek.” Védője hivatalból adódóan kegyelmi kérvénnyel élt, így a formának megfelelően még ugyanezen a napon összeült a testület, mely az ítéletet is meghozta, és kegyelmi tanácsként működtek. Elnöke, Vida Ferenc indokolás nélkül elutasította a kegyelmi kérvényeket, ezáltal az ítélet a kihirdetés pillanatában rögtön jogerőre emelkedett.

E pernek áldozatul esett még Szilágyi József (1917–58) és Losonczy Géza (1917–57). Utóbbi még a tárgyalások megkezdése előtt elhunyt. 

A három halálraítélt kivégzésének időpontját másnapra tűzték ki, s átszállították őket Kőbányára, a Kozma utca 13. szám alatti Gyűjtőfogházba. Nagy Imre utolsó óráit levélírással töltötte, ezek a levelek azonban szeretteihez sohasem jutottak el.

Másnap, június 16-án, kora hajnalban jöttek a foglyokért. A Kisfogház udvarát jelölték ki a kivégzés színhelye gyanánt, ide az elítélteket egyesével kísérték. A kiküldött bíró Dr. Bimbó István volt, aki miután megállapította személyazonosságukat, felolvasta a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága Népbírósági Tanácsának ítéletét, és a kegyelmi kérvények elutasítását. Ezt követően a hóhérnak adta át őket.

Bogár János ítélet-végrehajtó 5 óra 9 perckor elsőnek Nagy Imre nyakába akasztotta a kötelet, aki a független, szocialista Magyarországot éltette utolsó szavaival. Utána következett Maléter Pál és Gimes Miklós. Miután az orvosok a halál beálltát megállapították, felvették a 120 Ft-ot a felmerült költségek fedezésére, majd aláírták az átvételi elismervényt.

Holttestüket a börtön udvarán temették el, kátránypapírba drótozva. Két és fél évvel később, 1961. február 24-én éjszaka, titokban hantolták ki Nagy, Maléter és Gimes földi maradványait, és átvitték a rákoskeresztúri Új köztemető főbejáratától legtávolabb eső, 301-es parcellájába, ahol arccal a föld felé temették el őket. A temetői nyilvántartásba hamis neveket jegyeztek be. 

1988. június 5-én a volt 1956-os elítéltek által alapított Történelmi Igazságtétel Bizottság közzétett egy felhívást, melyben követelték többek között a Nagy Imre-per során kivégzettek tisztességes eltemetését és rehabilitációját.

1988. június 16-án, Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulóján Párizsban, a Père-Lachaise temető 44-es parcellájában került sor Nagy Imre, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József, Gimes Miklós és a forradalom minden kivégzettje jelképes síremlékének felavatására. Budapesten megemlékezést tartottak az Új köztemető 301-es parcellájában, illetve a Belvárosban. A rendőrség erőszakkal feloszlatta a belvárosi megemlékezést.

1989. március 29-én megkezdődött Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József jeltelenül eltemetett holttestének exhumálása. A sírok kutatói számára kiderült az is, hogy a kádári hatalom a temetői anyakönyv számára azt a hamis adatot adta meg, hogy egy Párkánynánáson született nőt, „Borbíró Piroskát” temetik. Ez a „Borbíró Piroska” azonban Nagy Imre volt.

1989. június 16-án Nagy Imrét és társait ünnepélyes keretek között újratemették Budapesten, több százezer fő részvételével.

A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa a legfőbb ügyész törvényességi óvásának alapján július 6-án hivatalosan is hatályon kívül helyezte Nagy Imre és társainak ítéletét, s bűncselekmény hiányában felmentette őket. Ezen tárgyalás folyamán érkezett meg a hír a korábbi halálos ítéletet jóváhagyó Kádár János haláláról. 

 

Wikipédia