A hirtelen birodalommá váló oszmán-török állam hazánkat fenyegető veszélye Zsigmond király uralkodása (1387–1437) idején tudatosult a Magyar Királyság vezetésében. Az 1396-os nikápolyi vereségig, melyben a magyarok mellett nemzetközi erők is részt vettek, még hihetőnek tűnt a török kiverése a Balkánról, később azonban a magyar állam tartós védekezésre készült fel a törökkel szemben, végvárrendszer és ütközőállamok kiépítésével, valamint rövid hatótávolságú hadjáratokkal.
1444. augusztus 4-én tett ünnepélyes esküt Szegeden I. Ulászló magyar király (ur. 1440–1444) és Hunyadi János erdélyi vajda Giuliano Cesarini bíboros előtt az oszmánok elleni harc folytatására. Az uralkodó és a kiváló hadvezér annak ellenére szánta el magát a régóta tervezett keresztes háború megindítására, hogy kevesebb, mint két hónappal korábban – küldöttjeik útján – elfogadták II. Murád szultán (ur. 1421–1444/1446–1451) békeajánlatát, és – a pápai legátusnak tett fogadalom dacára – a szerződést augusztus 15-én Váradon esküvel is megerősítették a török delegáció előtt. Ennek eredményeként kezdődhetett meg az ősz során azon hadjárat, mely a – király életét is követelő – várnai csatavesztéssel ért véget.
Az 1444 nyarán lezajlott események olyan sok drámai és ellentmondásos elemet hordoznak magukban, hogy azok pontos nyomon követése, elfogulatlan megítélése közel hat évszázad után is próbára teszi a történészeket és a múlt iránt érdeklődőket. A szegedi eskütétellel elkövetett – pontosabban, a fogadalommal szükségszerűen vállalt – szószegés után bekövetkező súlyos vereség valóságos isteni büntetésnek tűnt az utókor számára, ezért a 15. század két neves krónikása, Thuróczi János és Antonio Bonfini egyaránt elítélte a királyi udvar „diplomáciai manőverét”, gróf Teleki József erdélyi kormányzó pedig a Hunyadiak koráról írt – 1863-ban kiadott – terjedelmes művében „a magyar névre örökké csúfos napként” hivatkozott 1444. augusztus 4-ére.
Az események érzelemmentes vizsgálata ma sem könnyű feladat, amit ékesen bizonyít, hogy még az 1990-es években is akadtak olyan – kutatói – vélemények, melyek szerint ez az esküszegés „a keresztények szavahihetőségét az oszmánok előtt örökre kétségbe vonta”, és döntő befolyást gyakorolt a Porta későbbi diplomáciai módszereire. Mindazonáltal idővel megjelentek az Ulászló és Hunyadi János által hozott döntés apologétái is, ami természetesnek mondható, hiszen a várnai csata előzményei több szempontból is negatív színben tüntették fel a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb hősét. Ennek megfelelően már Thuróczi és Bonfini is IV. Jenő pápa (ur. 1431–1447) küldöttjét, Giuliano Cesarini bíborost tette felelőssé az oszmánokkal kötött béke megszegéséért.
Az utókor szemében szintén „enyhítő körülményként” esett latba a drámai szituáció, a tervezett keresztes hadjárat hatalmas tétje: 1444 nyarán, Hunyadi fényes győzelmeit követően Magyarország látszólag karnyújtásnyira került attól, hogy a – „szorongatott helyzetükben” békekötést sürgető – törököket kiszorítsa a Balkán-félszigetről, amihez ráadásul több európai hatalom – elsősorban Velence, a pápa és Burgundia – is segítséget ajánlott. A kedvező lehetőség elszalasztása – különösen a későbbi események, a másfél évszázados oszmán hódítás által okozott szörnyű pusztítás ismeretében – számos történetíró szemében még az esküszegésnél is kevésbé elfogadható alternatívának tűnt, ezért például a nemzeti liberalizmus fénykorában, a dualizmus időszakában születő munkák – pl. a Szilágyi Sándor által szerkesztett Magyar nemzet története – rendszerint a szultán által vállalt békefeltételek hiányos, vagy nem elég gyors teljesülésével, illetve II. Murád feltételezett revánsszándékával igyekeztek igazolni a szeptember végén megindított hadjárat jogszerűségét. A későbbi évszázadok elméleti és etikai vitái jól érzékeltetik, hogy a magyar uralkodóra mekkora nyomás nehezedhetett 1444 augusztusában a békekötést sürgető szultáni küldöttség és a lengyel főurak, illetve a háború folytatását szorgalmazó Cesarini bíboros és egyes keresztény uralkodók részéről.
A keresztes hadjárat mielőbbi megindítását követelő szövetséges hatalmak azért gyakorolhattak erős befolyást Ulászlóra, mert – a közhiedelemmel ellentétben – a törökök balkáni pozícióit megsemmisíteni kívánó impozáns terv nem a „pillanat hevében”, Hunyadi János sikeres hosszú hadjárata nyomán született meg. Mint ismeretes, az 1402-es ankarai csatában I. Bajazid szultán (ur. 1389–1402) megsemmisítő vereséget szenvedett a mongol hódítók nyomdokaiban járó Timur Lenk szamarkandi emírtől (ur. 1370–1405), a 15. század első évtizedeiben azonban az oszmán uralkodók – I. Mehmed (ur. 1413–1422) és II. Murád – sikeresen felülkerekedtek a polgárháborús viszonyokon, majd fokozatosan kiterjesztették birodalmuk határait a balkáni államok – a Magyarország számára ütközőzónaként szolgáló Szerbia és Havasalföld, illetve a végnapjait élő Bizánc – rovására. Annak lehetősége, hogy a muszlim hódítók benyomulnak Európa szívébe, és lerombolják a kereszténység megmaradt keleti bástyáit, már az 1430-as évek közepén arra sarkallta IV. Jenő pápát, hogy a bázeli zsinaton (1431–1449) javaslatot tegyen egy keresztes hadjárat megszervezésére.
Ebben az időszakban a háborús vállalkozásnak számos támogatója akadt. VIII. János bizánci császár (ur. 1425–1448) – annak reményében, hogy Konstantinápoly megszabadulhat a fojtogató oszmán gyűrűtől – a katonai együttműködésért cserében 1439-ben már arra is hajlandó volt, hogy elfogadja az ortodox és katolikus egyház újraegyesítését a pápa fősége alatt; Velence a törökök visszaszorítása során földközi- és égei-tengeri pozícióit kívánta erősíteni kereskedelmi riválisával, Genovával szemben, Magyarországot pedig balkáni hatalmi állásának védelme ösztönözhette csatlakozásra. A keresztes hadjárat tervét a Földközi-tenger keleti medencéjében kevés érdekeltséggel rendelkező Burgundia is támogatta. A későbbi krónikások kiemelték, hogy III. (Jó) Fülöp (ur. 1419–1467) bosszút akart állni az oszmánokon az 1396-os nikápolyi csatában elesett burgund lovagokért, valójában azonban a herceget önzőbb célok is vezérelték: abban reménykedett, hogy a „szent háborúban” való részvételért cserében a pápa segíti őt azon törekvésében, hogy megszabaduljon a francia hűbéruraság alól, és királyi koronát küld számára. Tekintettel arra, hogy – Jeanne d’Arc fellépésének eredményeként – 1429-től fordulat következett be a százéves háborúban, Burgundia önállósodási ambícióihoz egyre inkább nélkülözhetetlennek tűnt az egyházfő támogatása.
Maga IV. Jenő is érdekelt volt a keresztes szellemiség felélesztésében, mivel Bázelben konfliktusba került az egyházfői hatalmat – reformdekrétumok útján – csorbítani kívánó zsinati többséggel, és az 1438 elején Ferrarába, majd – egy pestisjárvány miatt – a következő évben Firenzébe átköltöztetett tanácskozásokon csak a kisebbség tartott vele; a résztvevők döntő hányada a svájci városban maradt, és 1439-ben ellenpápát is választott, V. Félix (ur. 1439–1449) személyében. Bár IV. Jenő számára stratégiai előnyt jelentett, hogy a keresztény uralkodók többsége őt ismerte el törvényes egyházfőnek, és a bázeli zsinaton korábban elnöklő Giuliano Cesarini bíboros támogatását is megszerezte, egy sikeres török elleni hadi vállalkozás – mely a Firenzében megkötött egyházuniós megállapodás gyakorlati érvényesülését is elősegítette volna – megkérdőjelezhetetlenné tette volna tekintélyét.
Az európai hatalmi politika szerencsés „csillagállása” ugyanakkor kedvezőtlen keleti fejleményekkel párosult. 1439. évi hadjáratában II. Murád szultán megsemmisítette a szerb állam maradékát, és elfoglalta a Duna jobb partján fekvő Szendrő várát; ezzel az Oszmán Birodalom közvetlenül határos lett Magyarországgal, ráadásul újabb szerencsétlenséget jelentett, hogy az erődítmény felmentésére – sikertelen – akciót szervező I. Albert (ur. 1437–1439) vérhasban elhunyt a magyar sereg visszavonulása során. A király halála zűrzavart idézett elő az országban, mivel felesége, Luxemburgi Erzsébet még csak állapotos volt Albert gyermekével, a későbbi – utószülött jelzővel illetett – V. Lászlóval (ur. 1440/1453–1457). Önmagában már egy csecsemő trónra emelése és a főurak befolyásának várható növekedése is kedvezőtlenül befolyásolta volna a tervezett keresztes hadjárat esélyeit, de a helyzetet tovább rontotta, hogy 1440 során a nemesség egy része elfordult az özvegy királynétól és az ifjú lengyel uralkodónak, Jagelló Ulászlónak ajánlotta fel a koronát. Magyarország polgárháborúba süllyedt, és a zűrzavart kihasználva II. Murád szultán 1440 tavaszán ostrom alá vette a végvárrendszer kulcsfontosságú erődjét, Nándorfehérvárt, melyet csak a Tallóci János vezette védők hősiessége óvott meg a hódoltatástól; az Erzsébet és Ulászló pártján hadakozó főurak közömbösen figyelték a több hónapos elkeseredett küzdelmet. Bár a következő években a belháborúban – elsősorban Hunyadi János és Ujlaki Miklós macsói bán hadvezéri tehetségének köszönhetően – Ulászló pártja kerekedett felül, Erzsébet hívei – III. Frigyes német–római császár (ur. 1440–1493) segítségével – szilárdan kézben tartották a nyugati határterületeket, valamint az özvegy királynét támogatta a Felvidék jelentős részét uraló cseh zsoldosvezér, Jan Giskra is. Magyarország tehát túlságosan megosztott volt a keresztes hadjárat megindításához. A békekötés és az erők koncentrációja érdekében IV. Jenő pápa 1442 tavaszán Budára küldte Giuliano Cesarini bíborost, a polgárháborúnak azonban végül Luxemburgi Erzsébet decemberben bekövetkező halála vetett véget.
Cesarini magyarországi missziójával párhuzamosan a pápa Velencébe és Burgundiába is legátusokat küldött azzal az utasítással, hogy a két szövetséges kezdje meg a felkészülést; ezek az államok – illetőleg maga IV. Jenő is, tíz hadihajó felszerelésével – arra vállalkoztak, hogy a szárazföldi támadás megindításával egy időben flottájukkal lezárják majd a tengerszorosokat, és ily módon meggátolják, hogy II. Murád Anatóliában pihenő főseregével átkeljen a Balkán-félszigetre. A szultán erőinek megosztása érdekében a keresztény államok a kis-ázsiai Karamánia – muszlim – uralkodójával is szövetségre léptek. A háborús készülődésnek komoly lendületet adott, hogy Hunyadi János 1442-ben súlyos vereséget mért az Erdélyre törő Mezid bég fosztogató csapataira, majd Havasalföldön Sehabeddim ruméliai beglerbég felett is győzedelmeskedett. A „törökverő” hadvezér sikereinek fényében a keresztes vállalkozás céljai már elérhetőnek tűntek, a Dardanellák lezárására szánt flotta építését azonban – jellemző módon – lassították a pápa és Velence kicsinyes anyagi vitái.
Hunyadi és Ulászló 1443. évi hosszú hadjárata ugyancsak ösztönzőleg hatott a formálódó keresztes koalícióra: ez alkalommal a – Brankovics György szerb despota csapataival és lengyel segéderőkkel megerősített – magyar sereg mélyen behatolt a Balkán-félszigetre, az ősz során elfoglalta a törökök által felégetett Niš és Szófia városát, és decemberre egészen a Zlatica-hágóig szorította vissza a Turahán bég és Iszák bég vezette szultáni hadakat. Itt – a közhiedelemmel ellentétben – Hunyadi vereséget szenvedett Kászim ruméliai beglerbégtől, a visszavonulás során azonban a kunovicai csatában – mesteri taktikával – jelentős győzelmet aratott az üldöző török csapatok felett. Az ütközet során a keresztények Mahmud Cselebit, a szultán sógorát is foglyul ejtették. E fényes sikerrel – illetve a Budán felvonultatott hadifoglyok és lobogók sokaságával – a hazatérő csapatok leplezni tudták a Zlatica-hágónál elszenvedett súlyos veszteségeket, amelyeket – a szövetségesek lelkesedésének fenntartása érdekében – Cesarini bíboros jelentéseiben igyekezett minél jelentéktelenebbnek feltüntetni; ezt azért fontos kiemelni, mert a magyar sereg állapota feltehetően hozzájárult ahhoz, hogy Ulászló 1444 nyarán hajlott a szultán által felajánlott béke elfogadására.
Bár II. Murád arra törekedett, hogy a fegyvernyugvást a magyar fél kívánságának állítsa be, valójában ő kezdeményezte a béketárgyalásokat, ami érthető annak fényében, hogy Hunyadi előző évi sikereinek hatására a Balkán-félsziget alávetett népei mozgolódni kezdtek, ráadásul az Oszmán Birodalmat – Karamánia potenciális támadása miatt – a kétfrontos háború réme fenyegette. Valószínűsíthető ugyanakkor, hogy Murád személyes okokból is törekedett a megállapodásra: a szultán legkedvesebb gyermeke, Alaeddin előző évi halála és az elszenvedett vereségek miatt arra készült, hogy lemond a hatalomról másik fia, a későbbi II. Mehmed (ur. 1444–1446/1451–1481) javára, amit nyugodt belviszonyok és tartós béke mellett kívánt megtenni. A szultán „revánsvágyára” vonatkozó feltételezések – amikkel egyes későbbi történetírók igazolni próbálták az 1444. évi hadjárat jogosságát – azért sem bírhatnak valós alappal, mivel Murád a békeszerződés megkötése után valóban visszavonult az uralkodástól, és csak a keresztény támadás megindulása után állt újra birodalma élére.
Az oszmán diplomácia a magyar fél „megpuhítását” Brankovics Györgyön keresztül kezdte meg, akinek gyermeke, Mara a szultán felesége volt. 1444 tavaszán a leány levelet küldött a despotának, melyben – a béke elősegítéséért cserében – ígéretet tett a török uralom alá hajtott szerbiai területek visszaszolgáltatására; a korábban újabb hadjáratot szorgalmazó Brankovics ezzel egy csapásra a harcok beszüntetésében vált érdekeltté, és hamarosan Hunyadi Jánost is maga mellé állította oly módon, hogy az erdélyi vajdának ígérte magyarországi birtokainak jelentős részét – Debrecent, a Hajdúságot, Versecet, Munkácsot, Világost és még számos más várat – abban az esetben, ha a királyt is meggyőzi. Ez feltehetően nem bizonyult nehéz feladatnak, mivel a hosszú hadjáratban elszenvedett veszteségeken túl a lengyelországi belviszályok is békekötésre ösztönözték Ulászlót.
A király 1444 áprilisában egy teljhatalmú megbízottat küldött II. Murád udvarába, és június elejére a szultán sógora, Mahmud Cselebi is visszatérhetett Drinápolyba; a magyar diplomáciában eluralkodó bizonytalanságot ugyanakkor jól mutatja, hogy ezzel egy időben – ugyancsak áprilisban – Ulászló a budai országgyűlésen esküt tett a háború folytatására. Hosszas alkudozások után Murád – Szerbia kiürítésén túl – 100.000 arany hadisarcot ajánlott a tíz évre szóló békéért cserében, ezenfelül pedig 25.000 katonát ígért arra az esetre, ha a Jagelló uralkodót külső támadás érné. A magyar küldöttek június 12-én, Drinápolyban meg is kötötték a fenti pontokat tartalmazó egyezményt, majd egy tekintélyes oszmán delegátus – melyet Baltaöglu Szulejmán kapidzsi basi, a szultáni szeráj őrzőinek feje vezetett – Magyarországra utazott, hogy – a szokásoknak megfelelően – a királyt, Hunyadit és Brankovics Györgyöt is megeskesse a szerződés betartására. A keresztes hadjárat megindításában érdekelt hatalmak természetesen már a békekötés előtt hírt szereztek a Porta és a magyar király tárgyalásairól, és minden eszközzel próbálták megakadályozni, hogy Ulászló szentesítse a megállapodást. A Magyarországon tartózkodó Cesarini bíboros személyes nyomásgyakorlásán túl VIII. János bizánci császár, a moreai – peloponnészoszi – fejedelem és több albán előkelőség levelek özönével igyekezett rávenni a Jagelló uralkodót a küzde1em folytatására, a velencei kémek pedig kedvező jelentéseikkel próbálták életben tartani a háború lángját. 1444 nyarán olyan hírek keringtek a budai királyi udvarban, hogy Drinápolyban már a keresztes hadak ostromára készülődnek, a szultáni székhelyen rémület és káosz uralkodik, és számos török előkelőség azon munkálkodik, hogy vagyonát a tengerszorosokon túlra menekítse.
A Magyarországról érkező ellentmondásos híradások, Ulászló látható bizonytalansága és a szultáni küldöttség utazásáról szóló jelentések a tengerszorosok lezárására rendelt flotta elindulását is késleltették, jóllehet, a nyár végén már elegendő hadihajó állomásozott a térségben a kijelölt feladat ellátására. A király augusztus 1-jén a szegedi katonai táborban fogadta az oszmán delegációt annak érdekében, hogy kedvező környezetben tárgyalhasson, a háború és béke lehetősége között őrlődve azonban hamarosan Váradra küldte Murád követeit azzal a céllal, hogy távol tartsa őket a látványos hadi készülődéstől. Három nappal azután, hogy tárgyalóasztalhoz ültek a szultáni békeküldöttséggel, a király és Hunyadi János erdélyi vajda ünnepélyes fogadalmat tett Cesarini bíboros előtt a keresztes hadjárat megindítására. A pápa küldötte előre feloldozta őket a „pogányoknak” tett jövőbeli esküjük alól, ez az aktus azonban szemmel láthatóan nem nyugtatta meg Ulászló lelkiismeretét, ugyanis augusztus 15-én, Váradon nem volt hajlandó eleget tenni az oszmánok kívánságának. A portai küldöttségnek végül Hunyadi János adott szavával kellett megelégednie, akit a várható taktikai előnyök mellett kétségkívül a Brankovics György által felajánlott uradalmak – illetve a háborús győzelem esetére megígért bolgár királyi cím – is motiváltak e hálátlan szerep betöltésére.
Mint ismeretes, bő másfél hónappal a Szegeden tett eskü után Ulászló és Hunyadi táborba szállt a török ellen. Baljóslatú előjelnek számított, hogy Brankovics György nem volt hajlandó csatlakozni az újabb hadjárathoz, és a lengyel segédcsapatok is elhagyták az uralkodót, aminek eredményeként az európai oszmán területek visszahódítására vállalkozó keresztesek létszáma nem érte el az előző évi seregét. II. Murád a keresztény flotta felbukkanása után már sejtette, hogy a magyar királlyal kötött tízéves béke nem állja majd ki az idő próbáját, és a szövetséges hajóhadat hátráltató rossz időnek, illetve a drága pénzen bérbe vett genovai gályáknak köszönhetően az ősz során jelentős erőket szállított át Európába. November 10-én ezek a csapatok ütköztek meg Várna mellett a magyar sereggel, mely végül – drámába illő módon – a győzelem küszöbén, az ifjú Ulászló meggondolatlan rohama után szenvedett katasztrofális vereséget.
A „szegedi béke” néven elhíresült eseménnyel kapcsolatban ma is számtalan kérdés vetődik fel: Ulászló háta mögött történt-e megegyezés Hunyadi és Brankovics között, előre megfontolt volt-e a békeszegés, s ha igen, miért tette ezt Ulászló, a szultán részéről a békeajánlat csak csel volt-e? Ezekre a kérdésekre – ha egyáltalán megkapjuk – megnyugtató választ csak az egykorú angol, európai és oszmán-török források további vizsgálata fog adni. Hunyadi Mátyás török politikája mindenesetre igazolta: a magyar határ egy erős védelmi vonal fenntartásával, rövid hatótávolságú, átgondoltan indított kisebb támadásokkal, és folyamatos békekötésekkel volt csak tartható.
Az ország minden tájáról özönlöttek oda a nemesek; a császár részéről is eljött két török vajda, hogy megkössék a megállapodásszerű békességet. […] A hadnépbeli urak a tíz esztendei békesség s az egyéb megállapodott dolgok biztosítására mind esküt tettek. – Vajha sose esküdtek volna! Az említett Julianus bíboros rábeszélésére ugyanis utóbb a király és a vajda úr megszegték ezt a békét. Midőn hajdan Pompejus, ki minden ember közt a legnagyobb diadalokat aratta, lovait a jeruzsálemi templom oszlopcsarnokába állította be, elveszítette győzelmes dicsőségét: úgy Ulászló király és a vajda úr előbbeni hadiszerencséje is megfordult ezután...
- részlet a Thuróczi-krónikából.
Források: rubicon.hu; Magyarságkutató Intézet; katolikus.hu;
Új hozzászólás