Balkán
A szerbek történelmének folyamata nagymértékben hasonló a románokéhoz, de etnititásban eltérő. Az egyetemes történelmi köztudatban rögzített „(dél)szláv” szerbek a saját történelmi ismertetőikből már kihagyják a kitalált szláv eredetüket. Hogy ezért-e, vagy másért, pl. 2015-ben, Sonja Biserko a szerbiai Helsinki bizottság elnöke, a jelen szerb állami hivatalos történelmet „egy nagy hazugságnak” nevezte... és tette mindezt nagyon helyesen…
A nyugat-balkáni országok ezúttal sem kapták meg a céldátumokat, az albánokkal és az észak-macedónokkal még meg sem indultak a tárgyalások, a szerbekkel megnyitott négy újabb tárgyalási fejezet, a 35-ből, pedig csak sovány vigaszt jelentett. Hangsúlyozta többek között azt is, hogy "az EU kezd visszacsúszni oda, hogy a brüsszeli Nyugat-Balkán-politika kioktatásból, leckéztetésből és szankciókból áll."
1444. november 10-én vívta meg a várnai csatát az I. Ulászló király és Hunyadi János vezette keresztény szövetséges hadsereg a II. Murád szultán által vezetett török sereggel. 1443-ben reálisnak tűnt, hogy a törököt egyszer s mindenkorra kiverjék Európából. Hunyadi Jánosnak a muszlimok felett aratott sorozatos győzelmei arra sarkallták I. Ulászló magyar (és nem mellesleg: lengyel) királyt, hogy támadó hadjáratot indítson...
1917. május 15-én, az első világháborúban, az Otrantói-szorosban megvívták a Földközi-tenger térségének talán legnagyobb csatáját. Az egyik oldalon az Osztrák-Magyar Monarchia hajói, a másikon pedig az antant erői harcoltak. Ez a tengeri ütközet – bár a Monarchia flottája messze elmaradt ellenfeleitől – a Császári és Királyi Haditengerészet az első világháborúban elért legfényesebb győzelmeként került be a történelemkönyvekbe...
Volt egyszer egy háború. Itt dúlt a szomszédunkban, így aztán meglegyintett minket is. Az átélt hidegháború után nem gondoltuk volna, hogy éppen annak végében ugatnak fel a szomszédban a fegyverek. Pedig valahol logikus volt. A szerb-horvát háború kirobbanása óta eltelt 30 év, a sebek a Balkánon is nagyrészt begyógyultak, mi pedig megint kezdjük elfelejteni, milyen szörnyű is a háború...
Az oláhok a „rumán” nevet a Berlini Konferencián, 1878-ban kapták Gróf Andrássy Gyula javaslatára. A szó helyes formája „rumán” (Rumánia) és nem „román” (Románia), mint ahogy most használják, ami tudatosan megtévesztő, mert feltételezi, hogy valamiféle kapcsolatuk van Rómával… a kis naívak… Miklosics és Hunfalvy nyelvészek a rumán nyelvet a Balkánról, Kr. u. a X. századtól eredeztetik...
1540-ben meghalt Szapolyai János király, akinek halála esetére, a váradi béke értelmében, a kezén lévő magyarországi területeket át kellett volna adni Habsburg Ferdinándnak. A halálos ágyán János azonban megeskette az urakat, hogy a keleti országrészt nem hagyják Ferdinándnak, hanem fiát, az akkor született János Zsigmondot emelik királlyá. Fráter György kincstartó, Werbőczy István, Török Bálint, Petrovics Péter szeptemberben királlyá is választatták a kisdedet, de a koronázás elmaradt...
A 35 fölöttiek minden bizonnyal emlékeznek még ( a fiatalabbaknak meg okulás) a Jugoszlávia szétesését követő háborúkra, amely során előbb a szlovének nyerték el a függetlenségüket néhány napos harc után, majd a horvátok következtek. Igaz ők több éves, véres, elkeseredett háborút vívtak érte. A háború két fő szakaszból állt, az első, amikor is a döntően szerbekből álló jugoszláv hadsereg a szerb szeparatistákat támogatva Horvátország majd egyharmadát elfoglalta. A hősies védekezés (Magyarország géppisztolyokkal, lőszerrel segítette a horvátokat- "kalasnyikov-ügy) ellenére elesett Vukovár, Eszéket, Dubrovnikot, Splitet, Károlyvárost viszont sikerült megvédeni. Aztán jött a kiegyenlítődés csendesebb időszaka, majd a heves horvát ellentámadás, az Ante Gotovina egykori francia idegenlégiósból lett horvát tábornok által vezetett Vihar, amikor is az időközben megerősödött, felfegyverzett, harci tapasztalatot szerzett horvátok tönkreverték az úgynevezett krajinai szerbeket...
A hirtelen birodalommá váló oszmán-török állam hazánkat fenyegető veszélye Zsigmond király uralkodása (1387–1437) idején tudatosult a Magyar Királyság vezetésében. Az 1396-os nikápolyi vereségig, melyben a magyarok mellett nemzetközi erők is részt vettek, még hihetőnek tűnt a török kiverése a Balkánról, később azonban a magyar állam tartós védekezésre készült fel a törökkel szemben, végvárrendszer és ütközőállamok kiépítésével, valamint rövid hatótávolságú hadjáratokkal...
Koronázása után első útja – amellyel mintegy politikai hitvallását is kinyilvánította – Nagyváradra vezetett, a példakép Szent László sírjához, ahol „felidézte emlékezetébe ama sok vitéz férfiút, akik vérük ontását ajánlották fel a hazáért, s nem is haboztak vérüket ontani, hogy maradéknál is haláluk után dicsőség legyen osztályrészük. Erre gondolva elmélkedett, és hánytorgatta lelkében, hogyan szerezhetné és állíthatná vissza Isten segítségével kellő állapotába országa jogait, melyeket a szent korona gyalázatára szomszédos fejedelmek elfoglaltak, s lázadók vagy hűtlenek vakmerően elragadtak”...