"A délszlávok közös állama az 1918-ban történt megalakulásakor, az „egyesüléskor” a jugoszláv eszme térhódítása ellenére sem volt abban a helyzetben, hogy biztosítsa a történelmi gyökerekkel rendelkező nemzeti államokra jellemző egységes gazdasági, társadalmi, művelődési intézményrendszert, illetve kulturális tudatot…" (Ózer Ágnes - A szerb történetírás a magyarokról és Magyarországról, 1918–1941.)
Ha a 20. század első feléről és azon belül is Magyarországra gondolunk, akkor olyan dolgok jutnak eszünkbe, mint a dinamikus fejlődés, iparosodás, befejezett vasútépítés, az Országház, a Ganz-művek, NB I, MOB, színházkultúra, boldog békeidők és virágzás. Szerbiában ugyanebben az időben az volt a legkirályabb arc, aki a sátra előtt a legtöbb karóra húzott koponyát tudta felsorakoztatni. És ez még a kisebbik baj… A nagyobbik az, hogy azóta sem történt arrafelé olyan esemény, amitől ez megváltozhatott volna. Hacsak nem annyi, hogy már vannak híreink házakról is, amelyeket persze sehol sem vakolnak be, hiszen onnantól adóköteles a hajlék. A rác csorda igényessége sosem ismert határokat…
"A szerb nép még nem is olyan régen nagyon nyeregben volt. A nyergük biztosan volt felcsatolva a lóra, amit Szlovénia, a Délvidék és a horvát tengerpart jelentett. Milosevics rácai egy nagy, erős, gazdag és viszonylag független ország összes nemzete felett zsarnokoskodhattak kedvükre. Ebből mára semmi sem maradt, és erről nem az antant, nem Clemenceau, nem a nácik, nem az oroszok, nem az amerikaiak, de még csak nem is a zsidók tehetnek. Erről bizony egyes egyedül a szerbek tehetnek. Mindezt csak tetézte, hogy az országuk azon részét, amelyet nem lőttek szét saját maguk, az amerikaiak bontották le nekik. Szerbia ezzel a világtörténelem legnagyobb pancserei közé emelkedett a gallok, a mongolok és az aztékok közé. A Délvidék leválása is csak idő kérdése lehet, és nem a magyarok miatt. Ugyan ki akarna már egy csapatban játszani a Balkán Michael Owenjével? Az egykor rettegett támadó ma kapkodva keresi, hogy melyik sztárcsapat kispadjára szegődjön el tölteléknek, miközben a többiek nem győzik körberöhögni…" - bezzegnemzetek.hu blogoldal.
A szerbek történelmének folyamata nagymértékben hasonló a románokéhoz, de etnititásban eltérő. Az egyetemes történelmi köztudatban rögzített „(dél)szláv” szerbek a saját történelmi ismertetőikből már kihagyják a kitalált szláv eredetüket. Hogy ezért-e, vagy másért, pl. 2015-ben, Sonja Biserko a szerbiai Helsinki bizottság elnöke, a jelen szerb állami hivatalos történelmet „egy nagy hazugságnak” nevezte... és tette mindezt nagyon helyesen…
"Szerbia megkerüli azokat a tényeket, amelyek világosan tanúsítják, hogy felelős Jugoszlávia brutális módon történt széteséséért, a szerbek pedig abban az illúzióban élnek, hogy nekik nemzetként a Balkán gerincének kell lenniük, ami sajnos elsősorban a vereséges helyzetekben nyilvánul meg" – jelentette ki Sonja Biserko, a szerbiai Helsinki-bizottság elnöke a Matica hrvatska Vijenac című folyóiratának nyilatkozva.
Egyes polihisztorok pedig pár évtizeden belül a jelenlegi Szerbiából, Belgrád (Nándorfehérvár) központtal egy Luxemburg méretű városállamot vizionálnak. Ugyanakkor több ország már 3. muszlin állam (Koszovó, Bosznia, Albánia) létjogosultságát is elismeri a Balkánon. Mindezt annak ellenére, hogy a közép-Balkán gerincét a szerbek (rácok) alkotják. De kik is Ők valójában?
Ők is részben Illírion-szarmaták és a „horvátokról” váltak le. Tudnunk kell, hogy a médeket csak a görögök nevezték médnek, eredeti önelnevezésük így hangzott: mada! A dél-kaukázusi térségből, vagyis az egykori Pártus birodalom területéről észak felé törő heftalita hunok méd törzseket is magukkal sodorhattak, akik átvéve a heftaliták „szári” jelzőjét, a sztyeppén már szári-mada, vagyis a szarmata nevet viselték. De a szerb-horvát rokonságot sem a szerbek, sem a horvátok nem tolerálják. A „szerbeket” történelmileg is elfogadottan az alábbi 5-6 családból (nemzetség-zupán) származtatják jelenleg.
„Vadrác”, Rózsa Sándor, a „rácok ostora” – ilyesfajta módon bukkant fel a szerbek régies elnevezése, ha például 1848-49 magyarországi sajtót tanulmányozzuk. Településneveink őrzik az egykori szóhasználatot, elég csak Rácalmásra, Ráckeresztúrra, Ráckevére gondolnunk. Maga a rác szó eredetileg a szerbiai Raška területre, pontosabban a Ras városából származó emberre utal. Létezik egy olyan magyarázat is, amely szerint a ras a meghódított területek törzsi vezetőjét jelölte volna és ebből eredne a különböző szláv nyelvekben gyakori Radoslav, Raslav, Rastislav személynév.
A hazánkba több hullámban betelepülő szerbeket egészen a 19. századig rácnak nevezték, de az elnevezésen olykor egyszerűen ortodox hitű, délről érkezett telepeseket, például görögöket is értettek. A dualizmus korában már kissé pejoratív a rác elnevezés, a török alól felszabaduló Szerbia nevének elterjedésével pedig a szóhasználat gyakorlatilag kiszorult a magyar nyelvből. Megjegyzendő, hogy a magyarság a hazánk területén élő délszlávok között finom különbséget tett, hiszen egyes horvát csoportokat katolikus rác néven is emlegetett…
Az új, közös állam (Jugoszlávia) tudományos élete, így a nemzeti sajátosságokat előtérbe helyező történettudomány az állam létrejöttét követő két évtizedben sem tudott közös nevezőre jutni, illetve egy egységes közös állam történetében gondolkodni. A jelzett időszak jugoszláv történettudománya sem tudott megszabadulni a különböző történelmi múlttal rendelkező tartományok szerinti regionalizmustól, s ezt a jelenséget az 1929-ben bevezetett királyi diktatúra és a hivatalosan meghirdetett integratív jugoszlavizmus sem tudta a megjelölt korszakban felszámolni.
A két világháború közti időszak szerb történetírása és annak a magyarokról alkotott képe is ennek a regionális meghatározottságnak az árnyékában alakult, elsősorban a magyarországi/vajdasági szerb, majd valamivel később a szerbiai történészek sajátos érdekeket képviselő „tudományos” érdeklődésének megfelelően, és magán viseli mindazokat a jegyeket, amelyek az 1918-ban megalakult új államot és a magyarokhoz, illetve Magyarországhoz való viszonyát általánosságban is jellemezte.
A szerb, habár nem hangoztatják, a szarmata-illírion (horvát) történelemi családfa egyik mellékhajtása. Ők az illírionokból az ionok, ejtsd jónok. Ha az illíriont szétválasztjuk (Illír - Ion) kapjuk meg a két testvérnemzetséget, magyaros hangzással Illést és Jánost vagy másként Jónást. Olyanforma történetet kell elképzelnünk róluk, mint a Bibliai két testvér, Káin és Ábel mondáját. De visszacsatolva e gondolatot a Trójai háborúhoz is, az ionok (szerbek) a görög akkádok, míg az illírek (horvátok) Trója oldalán álltak. A szerbeknek ezért is jobban tetszhet a (görög) trákokkal és a macedónokkal való rokonítás, mint a horváttal.
A szarmata-illírionok ellentétben a szkítákkal, nem tömörültek törzsi szövetségekbe, hanem család-nemzetségekben maradtak. A történelmi feljegyzésekben több, mint 10 családnév szerepel. A történészek innen, 5-6 családból származtatják a szerbeket. De a szerb család-nemzetségek korai területei pont olyan mobilisak voltak a történelem folyamán az ukrán népé - délről tolódtak északnak.
A korai családok közti kapcsolatot a folytonos kohéziók és konfrontációk jellemezték. Az ókori szerb terület attól függött, hogy melyik családfő melyik területi szomszédjának árnyékába gyakorolt nagyobb befolyást egy adott terület felett, vagy került függőségbe. Kezdetben e családok földrajzi területei mai viszonylatban Koszovó, Montenegró, (nem görög) Macedónia, Albánia, és földrajzi nevén Epirusz. A Római-korban, a korai szerb családok identitásuk megőrzését a (trák és macedón) görög, majd a bizánci kultúrkörhöz való tartózásban látták.
A közép Balkán etnikai felhígulása i.u 275-ben következett be az arumán (ma talán úgy ismertebb, hogy oláh, román stb.) törzsek betelepítésével. A Római birodalom összeomlása után a magyarok feldúlták és részben kifosztották a közép Balkánt is, megjelenésük háttérbe szorította a szerb nemzet-állam kialakulásának folyamatát. Talán jobb is lett így...
Az egyik szlávelmélet szerint a bolgárokkal, a másik szerint a horvátokkal együtt települtek a Balkánra. Na ez a szerb történelmi időintervallum tényleg egy „nagy történelmi hazugság”!
Egy alapjaiban meghamisított torz történelemképet erőltetnek ránk, amely mindenekelőtt azt a célt szolgálja, hogy elválasszon bennünket saját testvéreinktől, szembe fordítson velük és egymás ellenségeivé tegyen bennünket. Sokan mindezt egy megalapozatlan összeesküvés-elméletnek gondolják. Akik így gondolkodnak, jól teszik, ha figyelmesen végigolvassák Michael Rhetor Manuel császárhoz intézett beszédének következő részletét. Olvasás közben pedig vegyék figyelembe, hogy a lenti idézetben szereplő dákok alatt minden esetben szerbeket, a gepidák helyén pedig magyarokat kell érteni!
„...ó császár, magad is részt vettél, a dákok és gepidák, e két nép elleni hadjáratban: azok ellen, mert odúikból előmásztak a rómaiak földjére, ezek ellen, mert az alattvalói esküt semmibe vették, és fegyverbarátságra léptek a dákokkal – akik szomszédaik, és velük vérségileg is keveredtek (...) A dákok dolga most már – miután egyszer ekkora veszedelembe jutottak – biztonságban volt, s a továbbiakban a harcban erős dák követett is téged a rokon és szomszédos gepidák ellen. Te ugyanis elindultál, hogy vitézi kardodat a területileg is érintkező népekre sújtsad. A dák és a gepida tudniillik annyiban határosak, hogy ketten nem ugyanazon a parton, hanem a folyó átellenes szélein merítik az italt, mely vérükkel keveredett, mert rokon fajtából valók; gondolkodásuk is megegyezik irányunkban, mert mindketten ellenségeink. Mármost te a vérségileg, gondolkodásmódban és lakóhelyüket tekintve egymáshoz közel álló dákokat gondolkodásmódban a gepidáktól eltávolítottad, a gepidákat a dákoknak még a vidékeitől is távolra telepítve tartod – hiszen jóformán mindenestől szolgáiddá tetted őket –, a vért pedig elválasztottad a rokon vértől az öldöklés vérfröccsenésével, mely általuk és belőlük ömlött. Mert a gepidáknak mintegy a kezét megragadva a kezek gazdáira csaptál le – hiszen a dákok voltak korábban a gepidák kezei, mégpedig nagyon is rokoni kezei. E két nép harci szövetségét újabban harci ellenségeskedéssé változtattad; az egyetértő sereget két csatarenddé, éspedig ellenséges indulatú csatarenddé választottad szét.”
Tehát figyeljük meg: „...rokon fajtából valók; gondolkodásuk is megegyezik irányunkban, mert mindketten ellenségeink.” Majd: „Mármost te a vérségileg, gondolkodásmódban és lakóhelyüket tekintve egymáshoz közel álló dákokat gondolkodásmódban a gepidáktól eltávolítottad” Továbbá: „...a vért pedig elválasztottad a rokon vértől...” Végül: „...a dákok voltak korábban a gepidák kezei, mégpedig nagyon is rokoni kezei.”
Hogy mi az igazolás arra, hogy itt valóban a szerbekről és a magyarokról van szó? Nos, a történelmi összefüggésekből ez teljesen egyértelmű, ugyanis Manuel császár éppen a szerbek és a magyarok ellen viselt háborút. De megerősíti mindezt a kötet szerkesztője, Moravcsik Gyula is, aki Az árpád-kori magyar történet bizánci forrásai c. munkájában e szakaszhoz a következő lábjegyzetet írta: „...a gepidák a magyarok, a dákok a szerbek (a későbbiekben is).”
Úgy tűnik, hogy a kereszténység védelmén kívül létezett egy másik igen nyomós ok is, ami a roppant áradatot elindította. Bármilyen különös vagy szokatlan legyen is a gondolat, igen valószínű, hogy Attila seregei azokért a hunokért vállalták ezt a hatalmas feladatot és azoknak a fehér hun törzseknek a felszabadításáért szálltak harcba, akiket ma szlávnak nevezünk. Ez a gondolat azonban egész történelmünket egy teljesen új perspektívába helyezi. Lehetetlen, hogy a centrum földje ne tudta volna eltartani mind a száznyolc nemzetséget. Mi nem új hazát keresni érkeztünk ide, nem új területeket kerestünk éhes jószágainknak, hiszen Szkítia földjén hatalmasabb országunk volt, mint bármely más nemzetnek a világon. Mi nyugati testvéreink segélykiáltását hallottuk meg, őket szabadítottuk fel a szorongató római elnyomás igája alól!
De persze mint oly sokszor, ebben az esetben sem volt sok köszönet benne. Késöbb, már a terület elszlávosítása után Velence a terület felett gazdasági befolyás megszerzésre, Bizánc provinciái megtartására, a szerbek és horvátok függetlenségük megőrzésére, míg a normannok területszerzésre törekedtek a Balkánon. Volt egy ortodox - latin vallási ellentét, normann - Velencei, szerbhorvát - Velencei és normann, és bizánci - normann szembenállás. Mindenki mindenki ellen! A Magyar királyságot is történelmi és dinasztikus kapcsolatok fűzték a nyugat balkáni területekhez, azaz Horvátországhoz. (Megjegyzendő, hogy a Balkán északi földrajzi és történelmi határa az Al-Duna és a Száva folyók. A Száva és a Dráva folyók közt helyezkedett el a történelmi Szlavónia, mely a Magyar királyság déli területi része volt.) Kálmán király miután seregével 1095-ben bevonult Dalmáciába és Horvátországba, követve a meggyilkolt horvát király Zvonomir Dömötör balkáni politikáját, békét kötött a normannokkal. 1097-ben feleségül vette Hauteville Felíciát, a normann Roger Hauteville szicíliai őrgróf lányát. Ezzel a magyar-horvát és normann szövetség erős politikai és katonai tényezővé vált a Balkánon, amely meghátrálásra kényszeríttette a viszálykodó feleket. Békekötésre kényszeríttette Bizáncot és Velencét. Elfogadtatta a normannok fennhatóságát a Görög-félsziget nyugati részén és a mai Albánia területén (Epiruszi despota). Közép-nyugat Balkánon létrehozta a Szerb (Trau, Khulm, Duklje, Pagania)- és Rumi vagy Rámai (arumán Bosna és Raska) - despotákat. - Hercegovinák! Dalmácia Velence gazdasági befolyása alatt marad, Raguzza (Dubrovnyik) pedig szabad kikötő és városállam státuszt kapott. Bizánc és Bulgária a Balkán keleti részén osztozott. A Horváth-királyság önálló társállama lett a Magyar királyságnak. Ezzel 100 évre szabilizálta a Balkánt. A szerbek nagyrészben Kálmán magyar királynak köszönhetik területi integritásuk létrejötték.
Napjainkban, a balkáni geopolitikai káosz megoldására is mintaértékű lehet Kálmán királyunknak az 1100-ban történő balkáni rendezése. A Balkánon nincs szükség 3 muszlim államra, ahol államok vannak az államokban!
Kálmán király halála után a túlnépesedett familiaritású zsupánságok, szerb és arumán fejedelmek hintapolitikába kezdtek. A fáma szerint innen emelkedett ki a szerb dinasztiaalapító Nemannjics István (1113-1199) Raska zsupánja, aki később Szent Simon néven vált a szerbek egyik szentjévé. I Nemannjics Istvánt - aki neve után inkább volt normann, mint szerb - Bizánc tette meg Raska fejedelmévé. Bizánc provinciájaként tekintett az arumán zsupánságokra. Raska fellázadt Bizánc ellen, Nemannjics leverte a felkelést és ezért kapta meg Bizánctól Raskát. Nemannjics István nagyzsupán, halála előtt másodszülött fiára II. Istvánra hagyta Rácországot, Khulmot pedig Vukicsra. Boszn(i)a (Ráma) a Magyar királyság hűbéres.
Dr. Alexa Ivies egyetemi professzor szerint „Alig akadt magyar mágnás, akiben szerb vér ne folyna és fordítva is“. A teljesség igénye nélkül nézzünk egy-két ilyen szerb-magyar kapcsolatot:
Legkorábbi dinasztikus kapcsolat Attila hun király egyik felesége, Csaba királyfi anyja „görög” volt.
IV. Béla felesége Laszkarisz Mária szintén „görög”.
Dragutin István szerb (rác?) fejedelem V. István magyar király veje, és Árpádházi Katalin hozományával kapta meg a Magyar királyságtól a Szeremséget, Belgrádot és a Macsói bánságot. (1867 után, később ebből lesz a mai Vajdaság, és ezt a „magyar területet” e történelmi hivatkozással Szerbia részeként annektálják a szerbek.) Dragutin és Katalin lánya, Erzsébet Ráma fejedelmének, a boszniai (bunyevác) Kotromannicsnak (Trvko) lesz a felesége. (Ma ez a terület Boszniai Szerb Köztársaságként szerepel, ellenben a név után feltételezve régen a mai montenegrói terület volt.) Majd Kotromannics és Erzsébet lánya a Rámai hercegnő Kotromannics Erzsébet, I.(Nagy) Lajos magyar király felesége lesz.
Hunyadi János hadjáratai alatt a magyarok vére is hullott a rácokért. Mátyás királysága alatt a rácok különleges jogokat élveztek és ugyanúgy viseltetett irányukban, mint saját magyarjaival”.
Az Oszmán területnyerésekor a Balkánról menekülő szerbeket a Magyar királyság fogadta be... a wikipédia szerint, de, ha már megemlítettem a törököt, akkor hadd idézzek néhány sort Bán Mór, kiváló írónk a Hunyadiban részletezett soraiból a rác csordák viselkedésről. Művében nem rejti véka alá tettüket, mellyel felvehetik a versenyt az oláh hordákkal, fej-fej mellett ütve ki egymást a nagy versengésben, melynek fődíjja a földrablás, országrablás, végül együtt szakították át a célszalagot:
„A török október 10-én Dar ul Dzsihadnál, vagyis Nándorfehérvárnál átkelt a Dunán, s az utolsó emberig elhagyta Magyarországot. Néhány napig dermedt csend borult a tartományra. A felperzselt föld, a százezernyi temetetlen halott, a lerombolt falvak, városok némasága. De aztán... Mikor a mocsarakból, erdők mélyéből már előmerészkedtek volna a túlélők, új ellenség bukkant fel a láthatáron. A Temes, Torontál megyébe évtizedek alatt menekültként, keresztény testvérként befogadott szerbek elérkezettnek látták az időt, hogy megmentőikre támadjanak. Felfegyverzett hordáik elárasztották a déli megyéket, körbekémleltek, s mikor látták, hogy alig maradt arrafelé túlélő, megjött a bátorságuk: rávetették magukat az üres falvakra. Mindent felforgattak. Amit a török nem vitt el, azt a rácok vették magukhoz. Amikor pedig a meggyötört, éhhalál küszöbén álló magyarok előmerészkedtek rejtekeikből, a fegyveres rác csőcselék halomra ölte őket. Csak néhány derék szerb vitéz nem feledte esküjét. Ők nem magyar testvéreik ellen fogtak fegyvert, hanem továbbra is a közös ellenséget irtották: Radics Bosics, a királyi sajkások kapitánya vagy ezer pogányt csalt tőrbe a Duna közelében, s nagy részüket lemészárolta embereivel. A többség azonban köpött esküjére, és a magyarok ellen fordult. Megüzenték a Dunán és a Száván túl élő szerbeknek, hogy eljött az ő idejük, jöjjenek minél nagyobb számban, mert Isten rendelése szerint el kell foglalniuk új hazájukat. Akadálytalanul özönlöttek dél felől az őrizetlen határon át a rácok tízezrei, hogy beköltözzenek a kiirtottak helyére, s elvegyék mind, a magyarok földjeit. Akit saját házában találtak, megölték. Az asszonyokon gyalázatot tettek, a férfiakat felkoncolták. Kegyetlenebbül irtották a magyart, mint az alig pár napja távozott török sereg. A vérengző szerb hordákat egy különös szerzet irányította. Egy megszállott szörnyeteg, kit Fekete Emberként ismertek követői. Szolgából lett a rácok vezére, önmagát hamarosan minden szlávok cárjának kezdte nevezni. Sajátjai szentnek tartották. Ellenségei sátánnak.”
Majd néhány bekezdéssel lentebb írja, hogy Szapolyai bevonul Budára, ahol napokkal később találkozik délről menekülő urakkal, a következő bejegyzés olvasható:
„Nem sok nyugodalmat talált itt a vajda. Budai tartózkodásának második napján elárasztották a délvidékről menekülő, dühödt kisnemesek, birtokosok. Mind ugyanazért jöttek: földjeiket szerb martalócok szállták meg, jobbágyaikat esztelenül öldösni kezdték, s megüzenték minden magyarnak: oda többé vissza ne térjenek! Az a föld mostantól a rácok földje, az mostantól Szerbia! Az elcsigázott urak mind azt kérdezték tobzódva: ki engedte meg a rácoknak, s vezérüknek, a Fekete Embernek, hogy beköltözzenek Bácsba, Bodrogba, Csongrádba?”
Bizony, így ment ez annak idején... azért ne felejtsük ezt el nekik...
Számos szerb (rác) település létesült ekkor. (A vlachok egy része a Havas-alföldre települt át.) A szerbek (rácok), a Habsburgok magyar trónra jutása (Mohács) után lassan átpártoltak a „némethez”. Bocskai István fejedelem 1603 július 23-án, Kassán kiadott kiáltványában üdvözli a szerbeket és felszólítja őket, hogy hagyjanak fel a németekkel és térjenek vissza a magyarokhoz.
A szerb magyar rokonszenv a Rákóczi-szabadságharc idején kezdett ismét rosszra fordulni, mikor is a Habsburgok fellázították a rácokat ellenünk. A magyarok és a szerbek egymás elleni kijátszása az 1848-1849-s szabadságharc idején teljesedett ki. A Habsburgok a Szerémség, a Macsói-bánság, és Belgrád török uralom alóli felszabadítása után a szerbeket a Délvidékre telepítik saját alattvalójukként. Ezzel el is szerbesítették a területet, és 1867-től a saját tartományukként kezelték a Délvidéket. A szerbek 1867-ben, a Kiegyezéskor döbbenek rá, hogy a Habsburgok kijátszották őket, és ezután átpártolnak az orosz cárság oltalma alá.
Ha e szerb-magyar tömör összefoglalót összehasonlítjuk a horvát-magyar közös történelemmel, akkor láthatjuk, hogy 1867-ig, a Kiegyezésig a horvát a magyarnak társ-nemzetállama, míg a szerbeket dinasztikus és föderációs viszony kötötte a magyarsághoz. És mint a magyarok közé befogadott népnek nevezhetjük a szerbséget! Sajnos a történelem morbiditása, hogy a Habsburgok miatt, a szerbek pont úgy „hátba szúrták” a magyart, mint az orosz miatt az ukrán a lengyelt.
A Karlócai békekötés után a Habsburgok saját irányításuk alá vonták a Délvidéket/Vajdaságot (Szlavóniát és Bácskát) és Erdélyt is. Átszervezték a Magyar királyság közigazgatását, de a békekötésben és a közigazgatás újjászervezésben a magyar nemesség és nemzet nélkül döntöttek. „Sine nobis de nobis! – Nélkülünk döntöttek rólunk!”
A Habsburgok ekkor telepítették a szerb (ortodox) rácokat, (katolikus) .bunyevácokat, felvidéki magyarokat és németajkú családokat saját alattvalójukként a Délvidékre/Vajdaságba, és szakították le a déli területeket a magyar királyság közigazgatási berendezkedéséről. De települtek ide erdélyi és bukovinai székelyek is. (Ugyanígy cselekedtek 1718 után (Pozsoreváci béke) a Temesi-bánsággal/vilajettel is - Ma Románia része. A Bánságot is kiszakítva a történelmi magyar közigazgatási rendszerből Habsburg fennhatóságú közigazgatási rendszerbe vonták.) Az 1848-49-s Habsburg-magyar háborúban a Délvidék rác lakosságát is a magyarság ellen uszították, mint saját tartományi birtokuk alattvalóit. A déli szerbek a Habsburgoktól vártak segítséget a török igától való szabadulásukhoz, de hiába. 1867-re rádöbbenek, hogy hiába várják a „sült galambot” és szakítottak a Habsburgokkal. 1876-ban önerőből fellázadnak az oszmán uralom ellen, és az orosz - török balkáni háborúban kivívják függetlenségüket. Szerbiát, mint önálló államot és határait a San Stefanói békében ismerik el, illetve a Berlini kongresszuson legalizálják Romániával együtt. Raska vagy Rácország történelmi területen ismernek el egy új Szerbia nevű államot, illetve a tradicionális történelmi („szerb”) fejedelemségek területén Montenegrót és Albániát. Rámát azaz Boszniát a Habsburgok annektálták. De a Délvidék hovatartozásban ugorjunk előre az I. Világháborút lezáró békeszerződéshez. A Habsburg császárság területét etnikai és nemzetiségi alapon széttagolták. Mivel Délvidék a Habsburgok közigazgatáshoz tartozott, és idézőjelben „szerbek lakták”, egy Szerb-horvát-szlovén „délszláv” királyság közigazgatási rendszeréhez csatolták a történelmi Magyarország déli területeit. - Most itt tekintsük el a határkijelölések abszurditásától. A II. világháború után Jugoszlávia név alatt gyakorlatilag megmaradt ez a terület, és Vajdaság néven „autonóm” státuszt élvezett. 1988-ban megszüntették a Vajdaság és Koszovó autonómiáját. A nemzetiségi autonómiák megszüntetése miatt 1990-ben kitört balkáni vagy szerb háború. Nagy Jugoszlávia szétesése után Slobodán Milosevics a Jugoszláviai-Szerb köztársaság területi részévé annektálta a Vajdaságot (és Koszovót). Azonban ez a jogi státusz is érvényét vesztette már. És morbiditása a szerb, magyar és egyetemes politikának, hogy Szerbia történelmi részéből Koszovó néven kiszakítanak és legitimálnak egy déli területet, ugyanakkor a történelmi Szerbiához nem tartozó Délvidéknek nincs történelmi joga saját státuszáról, hovatartozásáról dönteni még 2017-ben sem - mert nem engedik a nagyhatalmak! Ki mondva a verdiktet, "Vajdaság nem Szerbia része!"
Ők tehát a Balkán fekete báránya, vagyis kecskéje, a szerb (rác) nép. Csakhogy tudjuk, ilyen nép nincs. Mi csak szerbhorvátokról tudunk... Ugyanakkor oly mértékű különbség van a két csoport között, hogy szegény horvátokkal nem tehetjük meg, hogy egy kalap alatt tárgyaljuk őket az emberiség legmélyebb söpredékével.
Ezeknél a szlávoknál sose lehet tudni, hogy ki kicsoda, kiváltképp, ha a Balkán zegzugai között gyilkolásszák egymást. Mint mondottuk, mi csak szerbhorvát népről tudunk, de az elkülönítésnél segíthet, hogy a szerbek a horvátoktól eltérően még írni és olvasni sem tanultak meg...
Ha a Vajdaságot szeretnénk megtalálni egy középkori magyar térképen, nem lenne sok esélyünk, mert a szerbek találták ki ezt az elnevezést. A térség a 14-15. századig magyar többségű volt Kocsis Károly és Kocsis-Hodosi Eszter etnogeográfusok szerint. A francia délszláv szakértő, Paul Garde ugyanakkor érdekes nevet ad a régiónak: "mezopotámiáknak", "folyóközöknek" hívja. Bácska tényleg a Duna-Tisza-közének a déli csücske, a Bánát pedig a Duna alsó folyása, a Tisza és a Maros közötti részeket jelenti. (A Bánátnak ugyanakkor csak a nyugati része tartozik a Vajdasághoz, nagyobbik, keleti fele Romániáé lett Trianon után.)
A határainkon túl élő magyar kisebbségek közül jelenleg egyetlen csoport, a "vajdaságiak" rendelkeznek (kulturális) autonómiával.
Források: origo.hu; Ózer Ágnes - A szerb történetírás a magyarokról és Magyarországról, 1918–1941; wikipedia; történelem.hu; keskenyut.hu; bezzegnemzetek.hu.
A borítóképen korabeli Szerb országzászló, I. Lipót 1655. évi koronázásán használták. Innentől vállik általánossá a szerb névhasználat Rácországra.
A “Tisztázzuk” sorozat eddig megjelent részei:
Tisztázzuk, mi az a „finnugor elmélet”
Tisztázzuk a zsidó katasztrófa valódiságát
Tisztázzuk, mikor halt meg Attila
Új hozzászólás