I. Lajos, aki kiérdemelte a „nagy” jelzőt

„A magyar nemzeti romantika a reformkorban a kisszerűnek tekintett jelenből többször merített, tekintett vissza Magyarország általuk nagyszerűbbnek tartott történelmi korszakaiba. A kor költői ilyennek találták Nagy Lajos korát is...”

 

 

I. Károly fia az egyetlen, az utókor által „Nagy” jelzővel kitüntetett királyunk. Nem trónörökösként született, a magyar király hat fiúgyermeke közül negyedikként látta meg a napvilágot. Legidősebb testvére, Kálmán, 1317-ben született. Egyes feltételezések szerint édesanyja a Rozgonynál elesett királyi zászlótartó, Gurke leányának személyében keresendő. Mivel Kálmán házasságon kívüli kapcsolatból származott, fel sem merülhetett, hogy ő örökölje apja trónját. Egyházi pályára lépett, 1337-ben a győri püspöki méltóságba emelkedett. I. Károly első három házassága nem biztosította az Anjou-ház folytatását, Piast Erzsébettel 1320-ban kötött frigye ebből a szempontból megfelelt az elvárásoknak, igaz, hogy a család életét számos tragédia árnyékolta be. 1321-ben született első fia, Károly, egyéves kora előtt meghalt, az 1324-ben született László ugyancsak nem érte meg a serdülőkort, 1329-ben hunyt el. Lajos 1326. március 5-én látta meg a napvilágot. András herceg a következő évben, István herceg csak öt évvel ezután született.

Apai nagyapai dédszülei Sánta Károly nápolyi király és Magyarországi Mária királyné (V. István magyar király leánya), apai nagyanyai dédszülei I. Rudolf német király és Gertrud von Hohenberg (V. Burkhard hohenbergi gróf leánya) voltak. Lajos anyja Kis Ulászló lengyel király és Kaliszi Hedvig királyné második leánygyermeke volt. Anya nagyapai dédszülei I. Kázmér kujáviai herceg és Opolei Eufrozina hercegné (I. Kázmér opole–racibórzi herceg leánya), anyai nagyanyai dédszülei Boleszláv gnieznói herceg és Magyarországi Jolán (IV. Béla magyar király leánya) voltak. Nevét apai nagybátyjáról, az 1316-ban szentté avatott Lajos toulouse-i püspökről kapta, aki Sánta Károly nápolyi király és a Turul-dinasztiából Mária magyar királyi hercegnő fia volt. 

Lajos még csak 16 esztendős volt, mikor apja Károly Róbert 1342. július 16-án elhunyt. Néhány nappal később, 1342. július 21-én koronázták magyar királlyá Székesfehérvárott az ország főembereinek „egy szívvel, egy akarattal” való hozzájárulásával. 

Lajos, mint trónörökös gondos nevelésben részesült. A magyar nyelv mellett beszélt latinul, franciául és olaszul (érdekes, hogy lengyelül nem tudott, annak ellenére, hogy a lengyel trón várományosa is lett). Megtanulta a korabeli fegyverek használatát, valamint a lovagi erényeket. Nem véletlen, hogy mint „lovagkirály” vonult be történelmünkbe. Egyik eszményképe Szent László, a másik magyar lovagkirály volt.

Koronázása után első útja – amellyel mintegy politikai hitvallását is kinyilvánította – Nagyváradra vezetett, a példakép Szent László sírjához, ahol „felidézte emlékezetébe ama sok vitéz férfiút, akik vérük ontását ajánlották fel a hazáért, s nem is haboztak vérüket ontani, hogy maradéknál is haláluk után dicsőség legyen osztályrészük. Erre gondolva elmélkedett, és hánytorgatta lelkében, hogyan szerezhetné és állíthatná vissza Isten segítségével kellő állapotába országa jogait, melyeket a szent korona gyalázatára szomszédos fejedelmek elfoglaltak, s lázadók vagy hűtlenek vakmerően elragadtak”.

Gyermekkorában megrázó élmény volt számára a hírhedt visegrádi merénylet. Záh (Zách) Felicián, az egyik kiskirály, Csák Máté korábbi híve a visegrádi palotában karddal támadt a királyi családra. A királyt és a két gyermeket, Lajost és Endrét akarta megölni, de csak a királynét sebesítette meg, akinek négy ujját levágta. Lajost nevelői testükkel védték meg a támadótól. A merénylőt a berohanó királyi vitézek lekaszabolták. Arany János költeménye (Zách Klára balladája) szerint a merénylet oka az volt, hogy a királyné látogatóban levő unokaöccse (később Nagy Kázmér néven lengyel király) elcsábította Felicián lányát, és az apa azért akart bosszút állni. A történetírók nagy része is ezt a változatot tartja valószínűnek. A merénylet után Zách Felicián családját és rokonságát kiirtották.

1342-ben, apja halála után Lajos probléma nélkül örökölte a magyar trónt. Károly Róbert egy stabil országot, gazdag kincstárat és a királyhoz hű főnemességet hagyott a fiára. Lajos uralkodása alatt semmiféle belső válsággal nem kellett szembenéznie. A gondokat a külső kapcsolatok jelentették. Öccse, Endre feleségül vette Nápolyi Johannát, de ezt a nápolyi főnemesek (Durazzói és Tarantoi család) úgy értelmezték, hogy csak Johannának van joga a nápolyi trónhoz. Endre nem érte be ezzel, hogy ő csak a királyné férje, uralkodó is akart lenni. 1345-ben ez vezetett az aversai merénylethez, melynek során Endrét meggyilkolták. Johanna bűnrészessége máig sem tisztázott, valószínűleg tudott róla, de közvetlenül nem vett részt benne. Lajos, mint lovagkirály kötelességének érezte, hogy bosszút álljon öccse haláláért, bár nem valószínű, hogy komolyan gondolt a nápolyi korona megszerzésére.

Az első nápolyi hadjárat 1347-ben indult. Lajos döntő győzelmet aratott Johanna szeretője, majd második férje, Tarantoi Lajos felett, és bevonult Nápolyba. Johanna a pápaság akkori székhelyére, Avignonba menekült. A pápa nem volt hajlandó kiadni a magyar királynak arra hivatkozva, hogy bűnössége nem bizonyítható. Lajos így az egyik nápolyi herceget, Durazzói Károlyt végeztette ki, akiről később kiderült, hogy nem volt köze Endre meggyilkolásához. Néhány nápolyi herceget a király foglyul küldött Magyarországra, de az igazi főbűnösök nem kerültek elő.

Ez volt az az időszak, amikor Európa legsúlyosabb pestisjárványa tombolt. A genovai hajósok által keletről behurcolt fekete halál Európa lakosságának egyharmadát kiirtotta. Itáliában a járvány különösen súlyos volt, ezért a magyar király csapatai nagy részével távozott. Egyes források szerint az uralkodó maga is megkapta a pestist, de kigyógyult belőle.

1350-ben Lajos újabb hadjáratot indított Nápolyba. A várost ezúttal is elfoglalta, de Johanna újra elmenekült. A nápolyi hadjáratok során Lajos többször is bizonyította lovagi erényeit. Egy alkalommal élete kockáztatásával mentette ki egyik katonáját a megáradt folyóból. A csatákban az első sorokban harcolt, és Aversa ostrománál egy nyílvessző súlyosan megsebesítette. Felmerült az is, hogy a háború helyett a két sereg vezére, Lajos és a tarantoi herceg párviadalt vívjon egymással. A király ezt azonnal elfogadta, de Tarantoi Lajos végül nem állt ki.

A nápolyi hadjáratok 1352-ben fegyverszünettel értek véget. Lajos biztosította nápolyi befolyását, és a nápolyi trónörökös, Durazzói (Kis) Károly a magyar királyi udvarban nevelkedett. Kis Károly 1380-ban Nápoly királya lett, és az akkor már idős Johannát megfojtatta, így Lajos bosszúja végül beteljesedett.

Lajos sokszor háborúzott Velencével Dalmácia birtoklásáért. Velence a zárai (1358) majd a torinói (1381) békében elismerte, hogy Dalmácia a magyar korona része, és adófizetésre kényszerült a magyar királlyal szemben.

Magyarország keleti határainál két román fejedelemség jött létre, Moldva és Havasalföld. Mindkettő elismerte Lajost hűbérurának, de egyik sem lett a Magyar Királyság része. A Balkánon Lajos, mint keresztény uralkodó harcolt a bogumil eretnekek ellen, és ő volt az első királyunk, aki összecsapott a törökökkel. Az oszmán-törökök 1354-ben léptek Európa területére, majd rövidesen meghódították a Balkán nagy részét. Lajos megütközött a törökökkel, le is győzte őket, de a veszedelem nagyságával nem volt tisztában.

Lajos uralkodása alatt csak egyszer, 1345-ben fordult elő, hogy idegen hadsereg tört be az ország területére. Tatár hordák támadtak Erdélyre, de a király hadvezére, Lackfy Endre a székelyek segítségével kiverte őket az országból. A legenda szerint a magyar fegyvereket a nagyváradi székesegyházban nyugvó Szent László segítette.

1370-ben Kázmér lengyel király gyermektelenül halt meg. A korábbi szerződés értelmében Lajos örökölte a lengyel trónt. A két ország között perszonálunió jött létre, ami azt jelentette, hogy megőrizték függetlenségüket, csak az uralkodó személye volt közös. Lajos lengyel származású édesanyját küldte Lengyelországba kormányzónak, maga kevés időt töltött ebben az országban. Igaz viszont, hogy sok előjoggal ruházta fel a lengyel nemességet (kassai törvények), és segítséget nyújtott a lengyeleknek a litvánok és a Német Lovagrend elleni harcban.

A lengyel királyi cím miatt terjedt el az a legenda, hogy Magyarország határait ebben az időben három tenger mosta. Valójában Havasalföld nem volt a Magyar Királyság része, így a Fekete-tenger nem jöhet számításba. A Lengyel Királyság pedig önálló maradt, de nekik egyébként sem volt tengerpartjuk. A Balti-tengert akkor a Német Lovagrend erős, katonai jellegű állama ellenőrizte. A mi tengerünk csak az Adria volt.

Nagy Lajos nem csak a hadjárataival írta be magát a magyar történelembe. Az 1351-es törvényeivel megújította az Aranybullát, és szabályozta a nemesség örökösödési rendjét. Az ősiség törvénye szerint a nemesi birtok elidegeníthetetlen volt, csak a legközelebbi hozzátartozók, vagy ezek hiányában a királyi kincstár örökölhette. Ezáltal a nemesség ugyanazon jogokkal rendelkező, egységes társadalmi rend lett. Lajos nagyon sokat tett a magyar városok fejlődéséért is. A magyar királyi városok hasonló jogokkal rendelkeztek, mint a nyugat-európaiak, bár fejlettségi szintjük elmaradt azokétól. Lajos 1368-as oklevele említi először Kecskemétet városként. A király kultúra iránti érdeklődését mutatja, hogy 1367-ben Pécsett egyetemet alapított. Nem rajta múlott, hogy ez nem bizonyult hosszú életűnek.

Lajos első házassága gyermektelen maradt. Második házasságából a bosnyák hercegnővel, Kotromanics Erzsébettel két lánya született, Mária és Hedvig. Ebben a korszakban a lányok trónöröklése kevésbé volt elfogadott. Így Lajos eredetileg a nápolyi herceget, Kis Károlyt akarta utódául, de ezt később megváltoztatta. A magyar trónt Máriának, a lengyelt pedig kisebbik lányának, Hedvignek szánta. Ez a későbbiek során sok bonyodalmat okozott. Lajos élete végén súlyos betegségben szenvedett. Sokak szerint a kor egyik legrettegettebb és legundokabb betegsége, a lepra támadta meg. 1382. szeptember 10-én hunyt el Nagyszombatban.

Halálát követően Magyarországon pártharcok törtek ki, az Anjou-dinasztiát Luxemburgi Zsigmond váltotta fel. Lajosnak méltán van helye a magyar történelem legnagyobb alakjai között. Uralkodása a középkori Magyar Királyság egyik fénykora: az ország belső békéje és dinasztikus kapcsolatai lehetővé tették a társadalom, a gazdaság és a kultúra fejlődését, ezáltal Magyarország nemzetközi szinten is az egyik legfejlettebb európai királysággá vált. Aktív külpolitikája és sikeres hadjáratai révén pedig európai nagyhatalommá lett. 

A lovagkirály személyes kvalitásai és dicsőséges hadjáratai megihlették még a 19. századi magyar nemzeti romantika költőit is. Lajos egyben az ötödik leghosszabb ideig regnáló magyar monarcha volt. 

Lajos felnőtt korában is igyekezett a lovagi eszmények szerint élni. A harcokban bátor, sok esetben vakmerő volt, gyakran harcolt az első sorokban. Ezt tanúsítják oklevelei is, amelyekből kiderül, hogy az esetek többségében a király szemtanúja volt a kitüntetett, megadományozott, megjutalmazott katonája hőstettének.

Ennek megfelelően Lajos gyakran került veszélyes helyzetekbe, mint például a második nápolyi hadjárata alatt Canosa várának ostromakor. A király ekkor is az első sorokban rohamozott, mivel szerinte „bajban is a királyé az elsőség”. Miután egy kő az ostromlétráról a várárokba sodorta, sátrában sebesülten feküdve főtisztjei szemrehányására ezt válaszolta: „Tanuljátok meg, hogy a királynak mindenben példát kell mutatnia.”

Lajos rendkívül bajtársiasan viselkedett közkatonáival is. A krónikák feljegyezték, hogy amikor Salerno ostromára készült, egy hajnalon a Sele (Silaro) folyót vizsgálta, hogy átkelhet-e rajta seregével. Ezért egy, a folyónál itató katonáját az áradó folyóba küldte lovastól. A katonát elragadta az ár, mire Lajos lovával utána ugratott, és kimentette vitézét. Mivel „hogy ha az ő szavára valaki bajba kerül, azon neki segíteni kell”. A krónikás szerint „volt is becsülete a királynak, nemcsak a palotában, hanem a tábortűz mellett is”.

Lajos az itáliai hadjáratai során – lehetőségeihez mérten – igyekezett kímélni a polgári lakosságot. Az első nápolyi hadjáratát előkészítő ügynökeit nyomatékosan felszólította: „… átmenő útjukban ne ártsanak, alkalmatlankodjanak senkinek, s a rablástól tartózkodjanak, hanem mindenki tetszésére, békésen haladjanak útjukon, gyalázatos cselekedetük rossz hírével be ne szennyezzék az ő nevét s méltóságos és tisztelt országát, s ebből kifolyólag meg ne botránkoztassanak sokakat”.

Igazi nagysága hadszervezőként mutatható ki: amely utóbbi képessége révén lehetővé vált, hogy sikeres hadműveleteket lehessen folytatni a Magyarországtól távoli Itáliában, az ország határaitól 1500-2000 km távolságban. Ez a középkor addigi szakaszában igen kevés hadvezérnek, uralkodónak sikerült, ezért nem minden alap nélkül írta róla egy padovai krónikás, hogy Lajos „a világ leghatalmasabb fejedelme a keresztények között és a legrettegettebb király a hitetlenek szemében Nagy Károly császár halála óta”.

Lajos a krónikások szerint utolsó éveiben „félrevonult az emberi sokaság nyüzsgésétől, és az ájtatos, elmélkedő életet választotta magának, hogy szívvel-lélekkel és teljes áhítattal élhessen a jámbor cselekedeteknek, és imádkozásba merülhessen. Ebben állhatatosan meg is maradt.” 

Ebben több ok is szerepet játszhatott, részben megtört egészségi állapota, és az e mellé párosuló, megnövekedett terhet jelentő birodalmi ügyekkel járó gondok. Továbbá a visszavonulásának eszmei okai is voltak, ugyanis az tökéletesen megfelelt a lovagi eszményeknek is, ezek szerint miután a lovag véghez vitte nagyszerű tetteit és megöregszik, félrevonul a világtól és csendes, elmélkedő, jámbor életet kezd és vezekel a bűneiért. 

Ezen oknál fogva Lajos gyakran vonult el a számára kedves budaszentlőrinci pálos kolostorba vagy a márianosztrai kolostorba (amelyet ő maga alapított), ahol a király az egyszerű szerzetesek között, azokkal elvegyülve töltötte idejét. Egy feljegyzés szerint három firenzei polgár a Margit-szigeten papnak nézte, „hiszen nem volt a fején még korona sem, hát mi az hittük, hogy a papja”

Lajos a „Nagy” jelzőt (latinul: Grandis) először Lorenzo de Monacis velencei követségi titkár 14. század végén készült krónikájában kapta, elsősorban emberi és lovagi nagyságára utalva. Melléknevét a mai értelemben a 19. század nemzeti romantikus történetírói adták a királynak, így az 1945 utáni történetírás elvitatta tőle. Ma újra az a nézet az uralkodó, amely szerint jogos a neve melletti „Nagy” jelző. A magyar nemzeti romantika a reformkorban a kisszerűnek tekintett jelenből (a 19. század első fele) többször merített, tekintett vissza Magyarország általuk nagyszerűbbnek tartott történelmi korszakaiba. A reformkor költői, mint például Berzsenyi Dániel, Petőfi Sándor vagy Arany János, ilyennek találták Nagy Lajos korát is. Az újabb időkben Passuth László hasonló szellemben írt Nápolyi Johanna című regényében. Igazán nagyszerű volna, ha végre lennének igazi hazaszerető, magyar íróink is, akik nem csak egy-két (akár rossz) pontot kiragadva, azt felnagyítva lejárató kampánycéllal írnának könyveket, hanem a valós erényeket előtérbe helyezve, a királyról szólnának. Lajos negyven évéből leginkább az ország temérdek pénzét elnyelő, tartós eredményt nem hozó diplomáciai vállalkozásai és hadjáratai ismertek (Lajos uralkodásának negyven esztendejéből csak három háború nélküli éve volt az országnak: 1342, 1375, 1376). Azonban ezek a hadjáratok (főleg az itáliaiaiak) éppen azt mutatják, hogy az akkori Magyar Királyság erős és stabil hátország volt. Lajos hadjáratai nagyon igénybe vették az ország politikai, pénzügyi és katonai teherbíró képességét, de a Károly Róbert által stabilizált államszervezet sikeresen kiállta ezeket a megpróbáltatásokat. A Magyarország Lajos uralma alatt európai nagyhatalommá vált („Magyar Archiregnum”) és Lajos diplomáciai tevékenysége közvetlen érdekeltségein kívül is kiterjedt több európai államra, sem Lajos előtt, sem utána nem volt magyar uralkodó, aki ilyen aktív külpolitikát folytatott volna az ország határain túl minden irányban.

Lajos belviszályoktól és külső támadásoktól mentes királysága, melyben egyetlen komoly negatívumot a pestisjárvány jelentett, lehetővé tette a társadalom válságoktól mentes fejlődését, mind politikai, mind gazdasági tekintetben.

 

 

 

Források: Bollók János (fordító): Képes Krónika; Osiris Kiadó, Budapest, 2004 (Millenniumi Magyar Történelem); Küküllei János: Lajos király krónikája, Névtelen szerző: Geszta Lajos királyról; Osisris Kiadó, Budapest, 2000 (Millenniumi Magyar Történelem); Grandpierre K. Endre. Királygyilkosságok. Magyarok Titkos Története, 152–157. o. (1991).