„Hideg nyílhegy, forró vér, a mongol bevert fejjel hazatért. A magyar összefogott a honért”
A MÁSODIK MONGOLJÁRÁS
„A magyarok utánuk mentek. Nem a járt utakon, hanem a hegyi ösvényeken. Nem volt közülük olyan, kinek valamely ősét nem ölte volna tatár. A hegyi erdők közül bújtak elő. Nem volt hadikürt, némán öltek. Egyetlen szót sem szóltak a küzdelem alatt. Nem kegyelmeztek senkinek, akit értek. Két generáció fájdalmát adták vissza a mongolnak…”
Alig tellett el negyven esztendő a Sátán ismét itt állt az ország kapuja előtt. Az Arany Horda vért és aranyat kívánt. A pokol ördögei párduc-kacagányba bújva jöttek a magyarra. Lucifer összes lovasa testvére vérét vágyta, Nogaj és Telebuga kánok vezették a félelmetes mongol sereget.
1285-ben a halál újra Magyarországra szabadult.
Amerre járt, jajszó, szitok és gyilkolás, magját sem akart hagyni Atilla fiainak a tatár. Régóta készültek már a torra, de isteneik nem engedték őket eddig a gyilokra:
„Magyarországra is réges-régen visszatértek volna, de a sámánok nem engedik. Végül aztán a kunok közül néhányan, akik megmenekültek, a tatárokhoz futottak, s ösztönzésükre a tatárok az Úr ezerkettőszáznyolcvanötödik évében másodszor is behatoltak Magyarországra, és egészen Pestig mindent irgalmatlanul fölperzseltek.” (Rubruki Willelmus 1258).
Az első tatárjárás után IV. Béla király egyik leányát - Annát - a csernyigovi fejedelemhez, Rotyiszlávhoz, míg fia a legnagyobb kun kán leányának férje lett: „Béla király … annyira megrendült és megfélemedett, hogy királlyá választott fiát a kun király leányához adta, és a lakodalmat nemrég tartották Magyarországon. Szokásuk szerint karddal kettévágott kutyára esküdtek, hogy a magyarok földjét meg fogják védelmezni úgy, mint a király hívei, a tatárok és barbár népek ellen.”(Plano Carpini úti jelentése 1254).
Nagyon kevesen tudják, hogy 1259-ben Halics meghódításakor a tatárok már egy szinte szövetséginek nevezhető ajánlattal álltak elő: Béla királyunk lépjen rokoni kapcsolatba a tatár fejedelemmel. A levélben emlegetett Princeps Tartarorum, arról szól, hogy a mongol kán, Berke nevezetű testvére vegye el a magyar király leányát, vagy a magyar uralkodó házasodjon egy előkelő tatár főember lányával. Így adjon segédhadakat a tatároknak a keresztények elleni hadjárathoz. Cserébe adómentességet, és a megszerzett zsákmány ötödrészét ígérték. Béla az ajánlatot azonnal megírta a pápának és segítségül ezer számszeríjászt kért tőle.
„Magáról az ajánlatról csak a pápa ránk maradt válaszából értesülünk, ahol összefoglalta a magyar király neki küldött levelének a tartalmát. IV. Sándor pápa óva intette Bélát a pogányokkal való szövetségtől, majd közölte, hogy számszeríjászokat viszont nem tud küldeni…”(A tatár ajánlat ismertetése IV. Sándor pápa válaszlevelében: Theiner I. 239 o.)
1285-ben IV. László (Ő magát III. Lászlónak mondta); származását tekintve félig magyar, félig kun király uralkodik Magyarország felett s megtörténik mindaz, ami negyven esztendeje megtörténhetett…
A magyarok és kunok a mongolveszély hírére összevesznek és egymásnak esnek. A legyőzött kunok egy része megbékél, más része a tatárokhoz fut.
1285-ben vagyunk…
„A tatárok végtelen sokasága Erdély felől Pest alá jött. menvén pedig a megátalkodott és istentelen Noga s vele Telebuga a magyar föld legyőzésére, Noga Brassónak ment, Telebuga pedig a hegyen át vette útját. Az a riasztó hír kelt szárnyra Magyarország felől, hogy a tatárok nagy sereggel útra keltek országukból. Táboruk hosszát tíz mérföldre becsülték. Gondosan kikémlelték a szélességét is, ezt hat mérföldnek találták. Fennen hangoztatják, hogy nincs szándékukban megállni a Rajna menti Kölnig, s onnan erőszakkal el akarják hurcolni Keletre a hazájukba azt a három királyt, akik a maguk testi valójában ott vannak Kölnben.” (Chronicon Salisburgense).
Lovaikon vadul száguldó mongol lovasok, nyomukban vér és pusztulás.
1285- ben átok ült Hunnián.
IV. László állt a seregek élére bátor kunjaival. Szent László királyhoz és a kunok istenéhez is imádkozott, mikor seregét a mongol hordáknak fordította.
„ IV. László király kun harcosokra támaszkodó serege szétverte, majd egészen a Keleti-Kárpátokban lévő szorosokig űzte őket. Torockónál a székelyek segítségével a király seregei győztek, és a tatár hadak maradékát kiűzték az országból. Vizsoly mellett Baksa György aratott győzelmet, egy másik csatában Borsa Loránd erdélyi vajda is lesújtott, és győzött.”
Az események utolsó szakaszában író Benedek prépost úgy tudta, hogy az ellenség által kardélre hányt 7 ezer közemberrel szemben „a magyarok és más magyarországiak egyes ütközetekben mintegy huszonhatezret öltek meg, és most a tatárok, hogy a magyarok keze közül kiszabadulhassanak, Erdélybe vonultak vissza, de a székelyek, a vlachok, meg a szászok minden útjukat bevágták és eltorlaszolták, és ezért életveszélybe kerülvén tábort bontani kényszerültek. Hogy ezekkel mi lett, arról még biztosat nem tudok írni.”(Benedek prépost levelei 1289).
A tatároknak a magas hegyi utakon esővel, havas esővel, hóval kellett szembenézni, de az országból távozóknak viszont nem az időjárás volt az egyetlen bajuk:
A magyarok utánuk mentek. Nem a járt utakon, hanem a hegyi ösvényeken. Nem volt közülük olyan, kinek valamely ősét nem ölte volna tatár. A hegyi erdők közül bújtak elő. Nem volt hadikürt, némán öltek. Egyetlen szót sem szóltak a küzdelem alatt. Nem kegyelmeztek senkinek, akit értek. Két generáció fájdalmát adták vissza a mongol rokonnak.
László már egy 1285-ben, szeptember után kiadott oklevelében említi, hogy „mikor a tatárok álnok népe országunkba ellenségesen betört, pusztításokat, rombolásokat, gyújtogatásokat és számtalan ártalmas dolgot vittek véghez országunk végigdúlása közben, ugyanezen Péter és Jovánka ispánok országunk koronája iránti hűségből és országunk lakosainak védelmében ugyanezen tatárok ellen csatába bocsátkoztak, ahol ugyanezen Jovánka a tatároktól halálos sebeket szerezvén bevégezte utolsó napját.”
Összefogott ott és akkor a magyar!
Így győzettek le a „legyőzhetetlen” mongolok, mely diadalról egyetlen magyar históriáskönyv nem így ír. A mongol viszont igen. Az első tatárjárásról (helyesen mongoljárás lenne a cselekmény elnevezése) is mást és a másodikról is mást, mint a magyar történelem. Bizonyoson oka van rá...
A magyar a Nyugat védelmében állott, mint majd történelme során annyiszor. Ezért köszönet nem volt semmikor. Egyedül voltunk a mongolok ellen, s egyedül a török ellen is. A Nyugatnak semmiféle érdeke nem volt az önálló, független magyar állam létéhez. A magyar virtus és vitézség nagy erőket kötött le török részről, addig a Nyugat erősödhetett. Nem érdekelte őket akkor sem a magyar nemzettest elvéreztetése. Nyugat-Európa közös akarattal elárulta azt az egyetlen országot, amely minden áldozatot felvállalva védte őket mindenkor.
Ezért mondom néked idegen:
„Ne bántsd a magyart! Ez az ország nem rest és nem ostoba. Ez a nép kicsiny időn belül felemeli a fejét, kiegyenesíti a gerincét és elüldözi ellenségeit.” Hiszem, tudom!
Neked pedig ez a szavam, honfi:
A hajtóvadászat és a rossz álom véget ér! A jövőnk akkor lesz nagyon szép, ha összefog a magyar nemzet. Amikor összefog, összetart a magyar a magyarral, mert valamennyiünket magyar anya szült, és mindannyiunkat magyar föld etetett.
Egyek voltunk s egyek leszünk! Isten velünk van, nem lehet kétség velünk.
Zetényi-Csukás Ferenc
Források:
Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi; Zrínyi Kiadó V.G. Jan: Tatárjárás B. Szabó János: A Tatárjárás Nagy Balázs: Tatárjárás Szilágyi: A magyar nemzet története
Új hozzászólás