Mongólia

Amikorra a mocsaras Kolon-tó rejtett ösvényein megérkeztem Kotogu szalmával, náddal, gallyal fedett csőszkunyhójához, idős tanítóm már várt. Ferde szeme két villanásával jelezte, hogy üljek le és figyeljek reá. Jobbomat a szívemre téve üdvözöltem, majd tekintetemet az öreg kunra emeltem. Én, a tízéves kisfiú. Kotogu bólintott és nagyon halkan beszélni kezdett...

Amikor a mongolok hatalmas és pusztító serege az Úr 1237. évében újvást Kunországnak feszült, vértől volt vörös az Etil folyó vize, oly nagy volt a vérfürdő. Egyetlen kunra tíz mongol jutott, csak az élte túl a mészárlást, aki megfutott. Ámbár, őket is utolérte volna Möngke és Büdzsek mongol kánok hada, ha nem fedezteti menekvésüket a kun Bacsiman és a jász Kacsir-Üküle vezér...

„A magyarok utánuk mentek. Nem a járt utakon, hanem a hegyi ösvényeken. Nem volt közülük olyan, kinek valamely ősét nem ölte volna tatár. A hegyi erdők közül bújtak elő. Nem volt hadikürt, némán öltek. Egyetlen szót sem szóltak a küzdelem alatt. Nem kegyelmeztek senkinek, akit értek. Két generáció fájdalmát adták vissza a mongolnak…”