HŐSÖK ÉNEKE -Kun rege-
Amikor a mongolok hatalmas és pusztító serege az Úr 1237. évében újvást Kunországnak feszült, vértől volt vörös az Etil folyó vize, oly nagy volt a vérfürdő. Egyetlen kunra tíz mongol jutott, csak az élte túl a mészárlást, aki megfutott. Ámbár, őket is utolérte volna Möngke és Büdzsek mongol kánok hada, ha nem fedezteti menekvésüket a kun Bacsiman és a jász Kacsir-Üküle vezér.
A két barát vérrel szentelte meg közös esküvését (vérszerződést kötöttek életük utolsó napjaira) és immáron testvérként hívták magukhoz fiatal és öreg harcosaikat:
- Szeretett Bajtársaim! Valamennyien bátran harcoltatok, de a csatát elveszítettük. Immáron csak az életünket menthetjük, de ha ezt megtesszük, úgy a fegyveres erőink megmaradott része nem fog tudni eljutni Halicsba, valamennyiünk urához, jó Kötöny kánhoz, hogy ő a hódítóink ellenében újra egységbe szervezze a kunok szabad népét. Ezért mondom hát, hogy nekünk nincsen más választásunk, csak az, ha feltartóztatjuk a mongolokat, míg társaink az Etil folyó egyik szűk gázlóján átjutnak!
Bacsiman vezért némán hallgatták eddig harcosai, de mikor beszédjében idáig eljutott, egyként emelték az íjaikat az ég felé a harcosok. Nem volt egy sem, ki ne áldozta volna életét a népéért. Ekkor a vezér folytatta mondandóját:
- Dicsőség nektek vitézeim, de mind el nem hullhatunk! Az Ölberlik-törzs ki nem halhat, ezért a harcmezőn velem csak azok a hősök maradhatnak, akiknek tizennégy tavaszt megélt gyermeke van! Kiknek magja tovább fakad, kik tovább viszik a nemzetség vérvonalát.
Forrt a vére az ifjú kunoknak, de Bacsimannak ellent nem mondhattak. Lovuk fejét az Etilnek fordították és átúsztatván a folyót, megindultak Halics felé. Nem egy, nem kettő legény vállát rázta a zokogás a nagy tehetetlenségében, de megfogadták, hogy megerősödvén, bosszút állnak idősebb testvéreikért.
Száz, mindössze száz harcos bújt meg a gázlót körbe vevő erdő rejtekében, s tette meg nemes esküvését:
- Véresen, holtra-fáradtan, ezer sebtől átütve sem hagyom el társaimat, akikkel együtt a harc mezejére léptem. Mindhalálig ott leszek a veszedelemben, míg Jazid, a kunok istene engedi. S mikor eljő halálom perce, én büszkén nyergelem meg paripám, hogy átvágtassak vele a halhatatlanságba! Mert a hősök éltek, élnek és mindörökre élni fognak! Algis Tengri!
A part sziklái visszhangzották a hitvallást, majd némán elhallgattak. Elhallgattak, mert még Jazid isten is megkönnyezte, ahogyan Bacsiman vezér - egytől-egyig - minden katonáját megölelte.
Így várták a mongol hadakat a halálba menők.
S ha várták, nem kellett soká!
Száz kun ment birokra tízezer mongollal. A szűk erdei részeken, azonban hiába volt a nagy túlerő, minden araszért megszenvedett a támadóerő. Ám a sok felett nem győzhetett a kevés, mire a visszavonuló hadtestük átért a nagy vízen, addigra már csak tucatnyian maradtak élve az önfeláldozók közül.
Utoljára maradt meg Bacsiman és Kacsir-Üküle. Őket sok sebbel borítva, de élve, pányvával fogta el egy szakasz tatár fejvadász.
Möngke kán előtt nem térdepeltek le, kinevették a halált. Mindkettőjüket élve temették el, miközben a két halálraítélt, mosolyogva ősi kun dalt énekelt: Ashina, a farkasanya énékét.
Majd a hódítók Bacsiman testét széthasították és testének darabjait körbe hordoztatták Kunország meghódított területein, gondolván arra, hogy annak népét megfélemlítik talán.
Ám láss csodát! A félelem helyett egészen más érkezett:
Atyáikat, bátyjaikat megbosszulandó, tizenkét Mergen (mesteríjász) tért vissza Büdzsek kánék tábora közelébe. Szent esküvéssel fogadták, hogy százszoros bosszút vesznek urukért. A mongol tisztek innentől nem voltak biztonságban. Amerre jártak, mindig elröppent egy kóbor nyílvessző, amelyek mindegyikén ott volt a kun hős, Bacsiman neve.
Hosszú évszázadok tellettek el, de ha a kunok kiejtették egykori vezérük nevét, mindegyiküknek megdobogtatta az a szívét. Fejüket meghajtották és nagy tisztelettel egymásnak mondták:
Őrizzük az idők végezetéig Bacsiman és jász testvérünk, Kacsir Üküle nevét! Mert a gyáva meghal, a bátor örökké él!
Zetényi-Csukás Ferenc
Új hozzászólás