kunok

Kotogu regéi betöltötték az egész gyermekkoromat. Legelőbb azt gondolná az ember, hogy csupán a történelembe való jártasságot szereztem a vele való „tanórákon”, de ha felnőtt ésszel utána gondolok; tanításai, erkölcsi és mentális útmutatásokként is megállották a helyüket. Az öreg kun mondáinak szövése, okításainak következetessége a neveltetésem tudatos részévé vált, s meghatározták egész eddigi életemet...

„Oguz véréből való Kán, kinek atyja Tobaz, tesvére harcos Somogur! Hatalmas Humbaba óriás vigyázzon rád, Humbaba, kit Utu isten teremtett, ki megvédi porladó testedet s Ankha-turul madár a lelkedet. A Hadak útján szállj a csillagok felett, mert mindenki, aki világra kél, ugyanoda tér vissza, ahol született. Tamgád örökre megmarad, nevedet élteti a felkelő nap. Voltál, leszel és vagy!”

Amikorra a mocsaras Kolon-tó rejtett ösvényein megérkeztem Kotogu szalmával, náddal, gallyal fedett csőszkunyhójához, idős tanítóm már várt. Ferde szeme két villanásával jelezte, hogy üljek le és figyeljek reá. Jobbomat a szívemre téve üdvözöltem, majd tekintetemet az öreg kunra emeltem. Én, a tízéves kisfiú. Kotogu bólintott és nagyon halkan beszélni kezdett...

Többen dugtuk össze a fejünket, hogy az alábbi reklámfilmet bemutassuk-e a könyv tényleges megjelenése előtt, vagy sem. Végül arra jutottunk, hogy egyfajta karácsonyi ajándékként közzétesszük és híven ajánljuk a kötet március végi megérkezéséig. Kérem, hogy fogadják olyan szeretettel a videót, amilyen szeretettel készítettük azt...

Egyre-másra gyúltak meg az őrtüzek a pusztán, még az sem tévedhetett el a korai estében, aki félig vakon volt. Itt gyűltek össze a kunok az a téli napfordulót ünnepelni és egymásnak számot adni az elmúlott időről. Birkát főzve, nagy vidámságban örültek egymásnak. Férfiak, asszonyok, gyermekek, akik így várták, hogy az este eljövetelével meggyújthassák a legnagyobb tüzet; a Szer-tüzet...

Egy remek kunfi barátom - Kecse Somogur András - a kun testőrökről kérdezett és én azt gondoltam, hogy ez a téma talán másokat is érdekelhet. Kevesen tudják, hogy Ikindzsi ibn Kocskar horezmi sah, Bajazid (Fekete Vajda) havasalföldi fejedelem és Bajbarsz egyiptomi szultán is kun származású volt, azt még talán kevesebben, hogy mind a hárman testőrből emelkedtek uralkodóvá...

Amikor a mongolok hatalmas és pusztító serege az Úr 1237. évében újvást Kunországnak feszült, vértől volt vörös az Etil folyó vize, oly nagy volt a vérfürdő. Egyetlen kunra tíz mongol jutott, csak az élte túl a mészárlást, aki megfutott. Ámbár, őket is utolérte volna Möngke és Büdzsek mongol kánok hada, ha nem fedezteti menekvésüket a kun Bacsiman és a jász Kacsir-Üküle vezér...

IV. László (Kun László) magyar királlyá koronázásának 751. évfordulóján (1272. szeptember 3) talán dőreség felemlíteni halálának körülményeit, de ezt éppen az ő és kunjai érdekében teszem. Ámbátor a koronázás pontos napja máig vitatott, de ezt most ne firtassuk, fogadjuk el! Lesz itt más, ami fontosabb kérdéseket vet fel...

Amikor a pusztán a mindent elsöprő szél kavarja a homokot s a portól nem lát semmit az emberfia, akkor az öregek összegyűlnek és a „néző lányokért” küldenek. Amikor Jazid és Szulde égi harcot hív, akkor a kunok némán, magukban imádkozva sorakoznak fel a homokbuckák között és így várják a „kuneső” végét, hogy a foggal született gyermek és a béna garabonciás kitöltse rajtuk ősi bosszúját…