1521. június 20-án kezdődött Szabács török ostroma és július 7-ére eljött az utolsó nap:
„Összegyűl mind a had a vár piacára.
Közepén Logodi, riad harsány hanggal:
„Föl a három ujjat és le a sisakkal!
Mondja mind utánam: Egy éltünk, halálunk,
Utolsó csepp vérig helyünkön megállunk!”
1521-ben nehéz idők jártak a déli végeken. Megindult a török Magyarország ellen. És még soha ilyen kedvezőtlen helyzetben nem volt az ország háború kezdetén. Hol volt ekkor már Hunyadi Mátyás és az ő győzedelmes Fekete serege?
Mátyás már több, mint harminc éve sírjában pihent. Szétzüllött seregét Kinizsi Pál verte szét, hogy több kárt már ne tehessenek az országban. A Dózsa-féle belháború sem használt a közállapotoknak.
„Kinizsi halálát követően már egyre nehezebb volt a végvárakat fenntartani, mert az előkelők elkótyavetyélték az állampénzeket, melyeket a védekezésre kellett volna fordítani. Csökkent a várak őrsége, elavult a fegyverzet, a falak tönkrementek és még a török portyákat sem tudták visszaverni. Az évek múlásával rendkívüli módon aggasztóvá vált a helyzet, mert az Oszmán Birodalomnak akkora katonai többlete volt, hogy egyenként blokád alá vonhatta az erősségeket, amiket a magyar hadsereg képtelen lett volna mind felmenteni.” - Wikipédia
Szelim szultán 1520. szeptember 21-én meghalt, őt fia Szulejmán követte a trónon. A még kiskorú II. Lajos király nevében – bár a vitát elkerülendő, hogy ki legyen a gyámja, nagykorúsították Lajost – a királyi tanács intézkedett. Hogy mennyire bölcsen, azt jól példázza tervük: úgy vélték, hogy most itt a kedvező alkalom a török által elfoglalt területek visszaszerzésére. Az új szultán viszont Behram csausz személyében követett küldött Budára, hogy a két ország közötti békeszerződést meghosszabbítsák.
Talán ettől kapott vérszemet a tanács. Ha a Nyugat melléjük áll, akkor talán most itt lenne az alkalom… A vérmes ifjú királynak is tetszett az elgondolás, mert tartott tőle - bár hivatalosan béke volt -, a sorozatos határvillongások, török betörések tönkre teszik az országot. De a nyugatnak megvolt a maga baja. A németek és pápa – ahonnan jöhetett volna segítség – el voltak foglalva egy bizonyos Luther Márton ügyével, aki vallásreformot követelt.
A magyar rendek se akartak háborút a törökkel. És mégis az lett belőle…
Addig hitegették a jó csauszt, addig marasztalták Budán, míg a szultán megmérgesedett. És egy dühös török szultán akkoriban igen rosszat jelentett. Háborút. És a török meg is indult… És ne feledjük az új szultán, az a bizonyos Szulejmán volt, akit Törökországban azóta is csak „Nagy” Szulejmánként emlegetnek.
A déli végek két fontos várának Szabács és Nándorfehérvár számított. „Az országnak ez a két nagyjelentőségű végvára, ámbár a közelmúlt esztendőkben ismételve volt támadásoknak kitéve, az ellenállásra teljesen készületlenűl állott. Hédervári Ferencz, a nándorfehérvári bán, Sulyok István és Balázs szabácsi bánok Budára jöttek, hogy régi követeléseik kielégitését és a várak ellátására szükséges költséget sürgessük. És miután a kincstartó pénzt nekik nem adhatott, állomásukra vissza sem tértek, a gondjaikra bizott erősségek védelmét alantas tiszteikre hagyták.” - Szilágyi Sándor: A Magyar Nemzet Története (MEK)
Így maradt Szabács védelme Logodi Simonra és Thorma Andrásra (más források szerint: Torma Endre). A leromlott állapotú várból, hiányos felszereléssel, néhány száz magyar és szerb vitéz nézett szembe a mintegy 25000 fős, törökökből és a hódoltsági területekről verbuvált bosnyák és szerb segédcsapatokból álló sereggel. A védőknek még annyi puskaporuk sem volt, hogy kitartson az ostrom végéig, pedig a vár vívása alig tartott tovább, mint két hét. 1521. június 20-án kezdődött és július 7-ére eljött a szomorú és – talán, szabad így nevezni – dicső vég. Mert a védők még teljesen reménytelen helyzetükben sem adták meg magukat.
„…bán Thorma András, ki értvén, hogy a had rejá jünne, ötszázadmagával szorul beli, kire Piri pasa rejá szállja a várat, és tizenöt nap éjjel-nappal törette és ostromlatta vót, és midőn immár a várban az nép es megfogyatkozott vót, az por es teljességgel elfogyott vót, nem vót mivel csak egyször es immár lőniük, és a török mind a kilső várat megvette vóna, a belsőbe es ostrommal bément vóna, a jámbor tiszttartó az ő hitinek és tisztösségének az jámbor vitézökkel, akikkel benne vót, eleget akart tenni, halálával akarta a házat megadni, ami kevesen vót immár benne, egybeöti magát, és a vár piacára, a törökökre rejá öt, és mindaddig vítt a törökökkel, még egyetlen egy fennállott bennök, és mind egyig levágatták benne magokat, a törökökben es nem keveset vágtak vót le.” - Zay Ferenc: Az Landofejírvár elveszésének oka e vót, és így esött (MEK).
Vértesy Jenő A szabácsi kapitányok című versében így emlékezett meg róluk:
"Amíg készülnek a végső vacsorára,
Összegyűl mind a had a vár piacára.
Közepén Logodi, riad harsány hanggal:
„Föl a három ujjat és le a sisakkal!
Mondja mind utánam: Egy éltünk, halálunk,
Utolsó csepp vérig helyünkön megállunk!”
És odavesztek, mind, egy szálig.
Szulejmán az utolsó pillanatban érkezett a vár alá, aminek elestét még láthatta, de arról is saját szemével győződhetett meg, hogy a ruméliai sereg igencsak megadta az árát a vár elfoglalásának.
Szabács elesett. Aztán Nándorfehérvár is. Az út nyitva állt Magyarország felé. Mohács felé…
Források: Wikipédia; Mohacsi-csata.hu; Nimrod-mohacs.hu, Rubicon.hu,
A borítóépen a törökök pusztításai Magyarországon - Military history of Hungary, Ed.: Ervin Liptai, 1985 (részlet).
Új hozzászólás