Bizony mondám néktek, ifjú barátaim, amikor még a kurtafarkú malac az Óperencián innen keresgélte a szerencséjét, vala a vállalati üdülő. Csak a szemérmetlenül fiatalok tájékoztatása kedvéért: ez egy olyan panziószerű intézmény volt, valamely akkor divatos – vagy éppen kevésbé divatos – üdülőhelyen, melyet az adott cég dolgozói használhattak, többnyire fillérekért.
Színvonala a „Hú, de borzasztó!”-tól egészen az „Ilyen klasszat még nem láttam”-ig terjedt, a cég vagyoni helyzetétől, meg – persze – vezetőségétől függően. Nagy előnye volt, hogy gyakorlatilag bárki képes volt kicsengetni egy nyaralás árát. Egy-két hetet még a legrosszabbul kereső segédmunkás is megengedhetett magának a vállalati üdülőben.
Volt, ahol teljes ellátás is járt a jobb, rosszabb szoba mellé, másutt kajajegyet adtak valamelyik közeli étterembe, ismét másutt konyha is tartozott a szobához – v.ö,: apartman – és főzhetett magára a tisztel üdülővendég.
Az sem volt egy utolsó szempont – társaságkedvelők részére -, hogy mindjárt adott volt egy sereg ismerős, akikkel el lehetett ütni az időt. Persze voltak, akik nem szerettek a kollégákkal nyaralni – ha már egész évben az ő képüket nézik, akkor legalább nyaraláskor ne -, ők mehettek máshova, mondjuk SZOT-üdülőbe, szintén viszonylag aprópénzért.
Részemről, csak annyit mondhatok a vállalati üdülőkről, hogy bárki találta ki ezt az intézményt, nagyot alkotott. Mikor először fordultam elő ilyen helyen – nevezzük a céget Levesforrasztó Műveknek – erősen meglepődtem. Úgy, nagyjából öt perccel lehettünk a később rendszerváltozásként elhíresült politikai aktus előtt, mikor engedve haverjaim – egy gyanús külsejű programozó és egy riasztó raktáros – rábeszélésének becsengettem pár forintot egy két hetes turnusra.
Magamban erősen kételkedtem cselekedetem helyességében, mert világéletemben csavargó hajlandóságú voltam. Mindig is távol álltak tőlem az ilyen kispolgári csökevények, de akkori páromat mégse akartam magammal hurcolni egy gyaloglós, vadkempingezős, csövezős túrára.
A meglepetések már akkor elkezdődtek, mikor a Balatonnál leszálltunk a vonatról. Nem kellett 40 kilométert gyalogolni az üdülőig. Mikor megálltunk a gyönyörűen ápolt kertben álldogáló, vadonatújnak kinéző épület előtt, kétszer is ellenőriztem: utca, házszám stimmelt. Tényleg idejöttünk. Nem nagyon akartam elhinni…
Túl jól festett az egész. Bár a kacsaláb hiányzott alóla… Odabent pedig folytatódott a meglepetések sorozata. A gondnoknő kedves volt, a szoba pedig amit kaptunk abszolút király. Simán vitte egy korabeli első osztályú hotelszoba szintjét. Fürdőszoba volt, főzőhelyiség nem. De bármikor használhattuk a földszinti közös konyhát, amelynek a felszereltségéről csak annyit, hogy ott használtam először mikrót. Nagy szám volt abban az időben…
Ennyi dicshimnusz elég is. Még azzal jön nekem valaki, hogy a múltba révedve fényezem az akkori világot. A korosabbak közül, aki még akar, úgyis emlékszik rá, milyen volt valójában.
Aztán jött a módszerváltás, a céget jó alaposan és részenként privatizálták, az üdülőt is megvette valaki. Jó pár évvel később ismét abban a balatoni városkában jártam. Az üdülőből panzió lett. Merő kíváncsiságból bementem megnézni az árakat. Majdnem dobtam egy hátast, akkorák voltak. Ezeket már nemigen fizethette meg bárki…
Egy korszak véget ért…
A borítóképen fiatalok egy vállalati üdülőben, Fortepan 40569, 1982.
Új hozzászólás