A román népszámlálás és az emberi butaság

Ha a magyarnak nincs nagy problémája, akkor csinál magának. Így volt ez évszázadokon keresztül és így van ez ma is. Most éppen a romániai nép-, és lakás számlálás miatt okoz magának problémát a székelység egy kis része, kiterjesztve ismét egy olyan fölösleges ellenségeskedést, amelynek semmi értelme nincs. Kivált ma nincs, amikor a világkormány a kisebbségeket tartja legnagyobb ellenségének, mert a globalizációt a nemzeti kisebbségek akadályozzák a legjobban. Épp úgy, mint maguk a nemzetek, amelyeknek az önrendelkezését is mesterien szabdalják szét a különféle uniós szabályok.

No, de mi is a baj Székelyországban?

Az, hogy a népszámlálási ívre a románok és az RMDSZ nem akarták „vagy csak elfelejtették” rávezetni a „székely” etnikumot, mint választható hovatartozást. (A legutóbbi hírek szerint ez megoldódni látszik.)

Felvetődik a kérdés, hogy: valójában szükség van-e a magyar mellett a mai világpolitikai helyzetben feltüntetni a magyaron belül lévő népcsoport nevét? Milyen pozitív és milyen negatív hozadéka lehet ennek a külön, lelki hovatartozást jelentő megkülönböztetésnek? Hiszen az erdélyi és partiumi magyarság létszáma drámai mértékben csökken, és ha ebben a csökkenő tendenciát mutató helyzetben még meg is osztjuk a magyarságot, akkor minden etnikumoknak még egyelőre jogosan járó lehetőséget is megszüntetjük. Olyasmi ez, mintha egy egyesült Európában a népszámláláskor követelné a kun, a jász, hun, a gepida, a besenyő stb…, hogy őt külön jelöljék, mert bár Magyarországon él,  ragaszkodik a lelki hovatartozás megjelöléséhez. Ha 2-3 milliós kifejezetten székely kisebbségről beszélnénk, akkor érthető volna a megkülönböztetés, de akkor, amikor az erdélyi magyar népesség mindösszesen alig 1,5 milliós, nem jó megoldás alpontokat helyezni az etnikai megnevezés mellé, mert semmilyen pozitív hozadéka nincs, nem lesz, nem lehet.

A magyarságnak – a jászokat, a tatárokat, a kunokat, a csángókat, a palócokat, a székelyeket etc… is beleértve – egy a nyelve, a kultúrája, azonosak a szokásaik, az ünnepeik, keresztény a vallásuk, azonosak a vértanúik és példaképeik, a történelmi fájdalmaik. Ami különbözik tájegységek szerint, az a népszokás, a tánc, nyelvezet, a népviselet stb. Ezt az egységet és mégis különbözőséget rajtunk, magyarokon kívül úgysem érti meg senki.

Ha pedig a nemzetiségi jogokat tekintjük…

…akkor bizony a palóc, a gömöri és a székely vagy a tatár is elnyomás alatt van immár százkét esztendeje, tehát, ebben is azonos a sorsuk. A magyar kormány a magyar állampolgárság könnyített felvételével igyekezett valamicskét enyhíteni ezen a sorson. (Bár nem kellene minden magyar személyi igazolványba belefirkálni az örök megpecsételtséget, azaz, a születési ország nevét. Elég volna odaírni születési helyként magyarul, hogy: Kassa, Pozsony, Szabadka, Szatmárnémeti, Kolozsvár vagy Kézdivásárhely. Ám, ez már más kérdés.)

Az autonómia kérdése…

…sem oldódik meg néhány százezer, magát székelynek valló megszámlálttal, hiszen az őshonosságot vagy kisebbségi jogokat a mai erkölcs és emberiesség nélküli világban jelenleg nem tisztelik, nem védik és nem is biztosítják. Ezért veszélyes különválasztani egy nemzeten belül még egy etnikai hovatartozást, hiszen ezzel a szórványban élő magyarok is nehezebb helyzetbe kerülhetnek.  E pillanatban a legjobb megoldás, ha egységesen minden erdélyi és partiumi magyar, magyarnak vallja magát. S most ez egyszer elfelejti mindenki a másik magyarral szembeni felsőbbrendűséget, és a „székely sz…ta a magyart – ette volna meg a sz…át!” – bölcsnek éppen nem mondható régi szólást… Mert, ha egy almát nyolcfelé vágunk, az külön-külön is ugyanaz az alma marad, csak éppen hamarabb elrohad!

Lesz-e vagy nem, külön székely vagy csángó alpont a népszámláló íven a náció magyar megnevezése mellet, még nem lehet tudni, de aki ma arra bíztat bárkit, hogy a meglévő keveset is szalámizza fel a nemzetiségi öntudat légyjárta lapítóján, az vagy elmebeteg, vagy magyarellenes, piszkos gazember. Remélhetőleg azonban, hogy több a józan székely-magyar, mint az önhitt, balga árnyékszékely, aki miatt porlik bizony a magyarság, mint a szikla...  

Mondjunk inkább együtt, közös anyanyelvünkön egy Miatyánkot, kérve a Fennvalót, hogy ezer év után, végre ne „bolond felé” menjünk, hanem találjuk meg a nemzeti egység egyenes, tisztességes és téveszthetetlen útját… azt az utat, amelyen a magyarság ősei jártak, és amely valóban Isten útja…

Stoffán György; Nemzeti Napló.