„A császáriak ágyúja szűnni kezdett, Czecz, báró Kemény Farkas s gróf Bethlen Gergely, a három dandárvezér … a sereget rohamra vezényelték. A 11. és 24. zászlóaljnak jutott a dicsőség előrohanni … utána a többi … a lovasság is bevágott … az ellent egész hosszában megbonták, csakhamar hidat, csatatért, mindent megkaptak.” - Kővári László, a forradalom erdélyi krónikása.
Az 1848–1849-es szabadságharc és az erdélyi események összeforrtak Józef Zachariasz Bem nevével. A lengyel szabadsághős, a magyarul Bem Józsefnek hívott kiváló hadvezér csak elkeseredett harcok árán tudta Erdélyt visszafoglalni a császári csapatoktól.
Az 1848 decemberében meginduló fényes erdélyi hadjárat a Nagyszebennél elszenvedett kudarc után fordulóponthoz ért, ugyanis Puchner hamarosan rákényszerítette a szász és román nemzeti komitékat a Havasalföldön állomásozó orosz seregek behívására. Miután a cári csapatok megszállták Nagyszebent és Brassót, a császári főparancsnok teljes erejével Bem ellen fordulhatott, így február 4-én, Vízakna mellett jelentős győzelmet aratott a honvédek felett. A súlyos vereség után már csak 1500 embere és néhány ágyúja maradt, így csupán egyetlen lehetősége volt: egérutat nyerni nyugat felé, a Maros mentén ugyanis jelentős utánpótlás haladt kelet felé, amit a Bánságból kiszoruló Damjanich János küldött Bem számára.
Miután Puchner csapatai túlerőben voltak, a következő napokban a honvédeknek szinte emberfeletti teljesítményt kellett nyújtaniuk, ugyanis a visszavonulással egy időben véres utóvédharcokat vívtak a császáriakkal, miközben a lengyel fővezér sebesülése miatt lényegében cselekvésképtelen volt. A Bem József helyére álló Czetz János ezredes azonban kiválóan teljesítette a rábízott feladatot, így néhány nap után a honvédek egyesülhettek a Damjanich által küldött segédhadakkal, ezáltal az erdélyi hadsereg 7000 főre gyarapodott. Ezután már csak egyetlen, ám annál komolyabb feladat maradt: meg kellett állítani Puchner seregeit, mielőtt azok kijutnak az Alföldre. Erre az 1849. február 9-én vívott piski csatában került sor.
Az apró falucska Dévától 8 kilométerre keletre, a Sztrigy folyó bal partján fekszik, ahol Bem csapatai már az ütközet előtti napon, február 8-án elfoglalták állásaikat. A lengyel származású fővezér feladata egyszerű és világos volt: meg kellett akadályoznia, hogy a császáriak elfoglalják a Sztrigy felett épült, mintegy 40 méter hosszú fahidat. Miként Bem is megállapította: „ha elvész a híd, elvész Erdély is”, így aztán a Piski melletti átkelő később a magyar hadtörténet egyik legjelentősebb hídjának bizonyult. A tábornok a siker érdekében a folyó jobb partján álló fogadó mellett is erős védelmi állásokat épített ki, ezeket azonban a február 9-én hajnalban meginduló osztrák támadás egy pillanat alatt elsöpörte. Puchner körülbelül Bem seregével azonos haderővel, 7000 reguláris katonával érkezett Piskihez, a császáriakat azonban ezen felül még a román népfelkelők tömege is segítette, az osztrák tüzérség pedig messze felülmúlta a honvédok tűzerejét.
A csata a császári csapatok támadásával kezdődött, Kemény Farkas honvédjainak visszaszorulása után pedig hiába küldték rohamra a Mátyás-huszárokat, Puchner tüzérsége pillanatok alatt rendet vágott a lovasok között. A küzdelem hamarosan már közvetlenül a hídért folyt, ahol az ütközet egy válságos pillanatában az osztrák katonák meg is kezdték a honvédek lefegyverzését, Czetz megjelenése azonban megfordította az eseményeket. A magyar erők hamarosan elkeseredett rohamot vezényeltek a császáriak ellen, akiket meglepett a nem várt ellenállás, és rövid idő múltán meghátráltak. Egy időre Bem csapatai kerültek fölénybe, az általános támadás azonban ismét megtört Puchner ágyúi előtt, a Piskihez érkező osztrák főparancsnok vezetésével pedig az ellenség újra a Sztrigyig jutott.
A honvédők helyzete ezután még a korábbinál is válságosabbra fordult, ugyanis miközben a magyar csapatok egy része már futásnak eredt, Puchner utászai megkezdték a híd lerombolt részének újjáépítését, hogy az ágyúk átvontatása után döntő csapást mérhessenek Bem maradék erőire. A csata látszólag elveszett, a lengyel hadvezér azonban észrevette, hogy a császáriak már szinte teljesen felélték lőszerüket, ezért mindent egy lapra tett fel: harcba küldte a Bethlen Gergely parancsnoksága alatt álló tartalék egységeket, melyek végül kiharcolták a győzelmet.
A piski-i győzelem Bem műveleteiben szerencsés fordulópontot hozott, innen hódító útjára indulva, rövid idő alatt ismét egész Erdély a birtokába jutott.
A Sztrigy két partját összekötő híd tehát a honvédek kezén maradt, a következő hónapokban pedig Erdély is újra magyar uralom alá került. Igaz, a döntő sikerhez még komoly bravúrokra volt szükség, ugyanis Bem csak Puchner és az oroszok kicselezésével tudott visszajutni a Székelyföldre, ahol ismét felfrissíthette csapatait, és felkészülhetett az ellenséges csapatok kiűzésére.
A császári sereg a csatára következő éjjelt Szászvárosban töltötte, ahonnan február 10-én hajnalban Alkenyéren (Sibot) át Szász-Sebes felé volt visszavonulását folytatandó, hogy az üldöző előnyomulás alkalmával ott visszahagyott Coppet-tartalékdandárral újból egyesüljön. Alkenyérnél a Szász-Sebesre kocsin előresietett főhadparancsnoktól, Puchner altábornagytól parancs érkezett, hogy a Stutterheim-dandár Alvincen, Kalliany dandára Szász-Piánon, a lovasság pedig Szász-Sebes és Péterfalván helyezendő el, míg a Szász-Sebesben levő Coppet-dandárnak a Szász-Pián és Szász-Sebes közötti magaslatokon kellett állást foglalnia. Ehhez képest a Stutterheim-dandár az Alvinctól délre elterülő s még Báthory István idejéből híres, hóborította Kenyérmezőn ütött tábort, a többi csapatok pedig a parancssal kijelölt helyeiket foglalták el.
Bem, bár sejtette, hogy a császáriak Nagy-Szebenbe húzódnak vissza, hadtestének állapotára való tekintettel egyelőre nem tartotta tanácsosnak azokat közvetlenül követni; ezt megelőzőleg a Küküllő völgyét, illetőleg Medgyest akarta elérni, hogy onnan egyrészt összeköttetését korábbi hadműveleti alapjával, Marosvásárhellyel újból helyreállítsa, másrészt pedig hogy a Székelyfölddel is, honnan leggyorsabban számíthatott segélycsapatokra, ismét érintkezésbe lépjen. E tervéhez képest Bem február 10-én korán reggel elindult Szászváros felé, melyet a császáriak megelőzőleg már elhagytak volt, csupán nagyszámú beteget és sebesültet hagyván hátra. Miután a magyar had Szászváros mellett délig pihenőt tartott, a délután folyamán folytatta útját a Maros völgyén fölfelé s alkonyatkor előbb Alkenyérnél ellenséges lovasságra, majd később a Kalliány-dandár előörseire bukkant, melyek rövid csatározás után Szász-Sebes felé húzódtak vissza; az ellenségnek nem várt megjelenése Kallianyt arra indította, hogy dandárjával a Coppet-dandár mellé húzódjék vissza, mely állásban azok a következő nap reggeléig harckészültségben maradtak.
Források: rubicon.hu; wikipédia; Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme; piski.hu.
Új hozzászólás