A kurucvilág kezdete - az enyickei csata

1672. augusztusának végén 800 bujdosó indult meg a császár ellen. Szeptember 13-ra, a sereg már vagy tízszer ennyi emberből állt. Lehettek vagy nyolcezren, mindenféle fegyverzettel, persze ágyúk nélkül. Mégis, ennyi ember, ennyi összegyűlt bujdosó pedig már akkor erő, melyet illik komolyan. vanni. Paris von Spankau, helyi császári csapatok parancsnoka másképp gondolta...

Ezekkel a rebellis magyarokkal mindig baj van! - vélhették a bécsi udvarban. - Nem elég nekik, hogy a Wesselényi-összeesküvést lelepleztük, vezetőit kivégeztük, nem elég nekik, sorra indulnak koncepciós perek magyar birtokosok ellen, de még protestáns vallásukat is szabadon gyakorolnák!

Pedig azt el kell tüntetni a föld színéről! És a megbízhatatlan magyarokat ki kell kergetni a végvárakból és a helyükre "derék", "megbízható" idegen zsoldosokat kell ültetni.

A feneketlen bécsi kincstár csak úgy nyelte a pénzt. Kellett az a példátlan megtorlási hullám finanszírozására, kellett minden másra, csak épp a végvári vitézek járandóságára nem jutott. Azok mehettek amerre láttak, egyszerűen elkergették őket. Akárcsak a protestáns papokat, néha a híveikkel együtt, legyenek azok akár urak, akár parasztok. És még jól járt, akit csak elüldöztek…

De a végvárakba újonnan vezényelt császári katonák se nagyon kaptak fizetést. 

Oldják meg maguk! 

És azok - ötletes emberek lévén -, megoldották. Raboltak, fosztogattak. Nem csak a magyarok lakta területeken, de a ruszin, szlovák, román vidékeken is. Nemigen fordult elő még a történelem során, hogy a négy nemzet ekkora egyetértésben utált volna valakit. Valakiket. A császáriakat.

És a menekültek, a "bujdosók" - ahogy akkoriban nevezték őket - lassan kezdtek egymásra találni, csapatokba verődni, szervezkedni. És egyre többen lettek... Nem kellett hozzá túl éles szem, tengersok ész,  hogy valaki rájöjjön: bizony itt egy új felkelés készülődik.

A felkelők vezetői, idősebb Petrőczy István, Kende Gábor, Szepessy Pál és Szuhay Mátyás lettek. Erdélyi, francia és török segítséggel készültek egy, a császári Magyarország elleni támadásra. Mert még a török is jobb, mint a fránya német!

1672. augusztus végén 800 bujdosó indult meg a császár ellen. Hasszán, a váradi pasa ötszáz szpáhit (török lovaskatona) küldött a segítségükre. Így esett meg az vidám fordulat, hogy végvári katonák és törökök, akik addig kérlelhetetlen élet-halál harcot vívtak egymással, hirtelen egy oldalon találták magukat. A protestáns prédikátorok meg csak tüzelték őket: még a hitetlen török is jobb a pápista németnél! De ezt nem is nagyon kellett hangoztatniuk, tudta úgyis mindenki.

Alig kellett hozzá két hét, 1672. szeptember 13-ra, az Abaújszina közelében összegyűlt fura sereg már vagy tízszer ennyi emberből állt. Lehettek vagy nyolcezren, mindenféle fegyverzettel, persze ágyúk nélkül. Mégis, ennyi ember, ennyi összegyűlt bujdosó pedig már komoly erő. 

Paris von Spankau, helyi császári csapatok parancsnoka egyszerűnek vélte az ügyet. Sima rendcsinálás lesz ez! - gondolta. Felvonul jól képzett, fegyelmezett, jól felfegyverzett katonáival és szélsebesen szétkergeti ezt a gyülevész hadat. Nem értenek ezek a hadimesterséghez, se rendes felszereléseik, se készleteik.

A bujdosók Enyicke melletti tábora ellen Soyer alezredes vezetésével 300 osztrák dragonyos indult meg, amolyan elővédként, de azt sem tartották lehetetlennek, hogy ennyi vasasnémet elég lesz ahhoz, hogy megfutamítsa a lázongókat. Kissé meglepődhettek, mikor Petrőczy és Szuhay mintegy 1200 lovas társaságában jelent meg a hívatlan vendégek fogadására és nemtetszésüket azzal fejezték ki, hogy simán lekaszabolták őket. Soyer alezredes csapata maradékával egy közeli várkastélyba menekült, hogy ott próbáljon védekezni, míg megjön az erősítés.

És az erősítés jött is szépen, rendben. Von Spankau nem tétlenkedett.

A több óráig húzódó csatát végül az időjárás döntötte el. Eleredt az eső. Az osztrákok már úgyis belefáradtak a harcba, de ez végképp betett nekik. Beáztak a lőfegyvereik, odalett minden előnyük. Az addig - hiányos fegyverzetük okán - hátrányban lévő bujdosók egészen Kassáig üldözték a visszavonulókat, azaz azt a ronccsá vert sereget melynek végül is sikerült elérnie a várost.

A győzelem eredményeképp több vármegye a bujdosók kezére került. De nem maradt ott sokáig… Mert már októberben jött a császáriak ellentámadása.

A csatának hadtörténeti szempontból nincs különösebb jelentősége, de annyiból mégiscsak tanulságos: itt már megmutatkozott a későbbi kuruc hadak minden előnye és hátránya. Ha a személyes bátorság és harci kedv dominált, ha úgymond "verekedni" kellett, a bujdosók, a későbbi kurucok maradtak felül. De ha a csatában hadászati ismeretekre,  szervezettségre, fegyelemre, felszereltségre került a hangsúly, kezdetben nem volt sok esélyük... 

A borítóképen Kuruc-labanc összecsapás ábrázolása látható egy korabeli térképen;

Források: Wikipédia; Mohacsi-csata.hu; Blog.xfree.hu.