I. Világháború
1918. február 1-én több, az Osztrák-Magyar Monarchia cattarói hadikikötőjében állomásozó hadihajóján a fellázadt, elégedetlen matrózok, kezükben fegyverrel vették át parancsnokságot. Ha valaki előre eltervezi az eseményeket, tán az se tudta volna jobban összehozni: unatkozó matrózok, bezárva kikötőkbe, ahonnan a nyomasztó ellenséges fölény miatt jóformán ki se mozdulnak a hajók, éktelen hosszúra nyúlt, de legalább vesztesnek látszó háború, megfejelve mindenféle ellátási nehézségekkel…
Az 1919-es Párizs környéki békeszerződések alakították ki az első világháborút lezáró kényszer-békerendet, amely jogilag rögzítette az antant győzelmét a központi hatalmak felett, és amellyel létrejött a háborút követő új világrend, amely azonban nem bizonyult tartósnak, és kevesebb, mint 20 év alatt összeomlott. A békeszerződést előkészítő politikai tanácskozásokra és szakmai megbeszélésekre nem hívták meg sem a központi hatalmak (illetve azok utódállamai), sem az orosz polgárháborút megnyerő bolsevikok képviselőit...
Hallották hírét a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaságnak? Pedig volt ilyen… Ha nem is létezett sokáig... Mindössze nyolc napig „tündökölt” a bohózatba illő operettállam. Létrehozását Dobrovits Péter szerb-német származású festőművész javasolta 1921 augusztus 14.-én, a pécsi Széchenyi téren megtartott népgyűlésen. Már napokkal előbb, a sajtóban megkezdődött a nagyközönség „megdolgozása”...
1917. május 15-én, az első világháborúban, az Otrantói-szorosban megvívták a Földközi-tenger térségének talán legnagyobb csatáját. Az egyik oldalon az Osztrák-Magyar Monarchia hajói, a másikon pedig az antant erői harcoltak. Ez a tengeri ütközet – bár a Monarchia flottája messze elmaradt ellenfeleitől – a Császári és Királyi Haditengerészet az első világháborúban elért legfényesebb győzelmeként került be a történelemkönyvekbe...
100 éve annak, hogy mintegy két-háromezer komáromi hajógyári és győri vagongyári munkás, tatabányai bányász, kiszolgált katona, valamint sok helyi és környékbeli ember nem tudva belenyugodni abba, hogy a trianoni tragédia nyomán az egységes Komárom északi, történelmi része csehszlovák kézre került, az életük kockáztatása árán is megpróbálták visszafoglani azt, újraegyesíteni a várost...
Az első világháború végén nemcsak az Osztrák-Magyar Monarchia került végveszélybe, hanem a királyság intézménye is. A háborús összeomlás, a kommunista diktatúra és a Trianon után talpra állni próbáló Magyarországon az egyik legmegosztóbb politikai vita az államforma körül bontakozott ki. A kérdés Horthy Miklós kormányzóvá választása után sem rendeződött: akadt, aki mielőbb változtatott volna a kialakult helyzeten...
Hatvan évet leéltem, harmincöt éve írok, de nem volt még olyan rendszer, amelyben azt írhattam volna szó szerint, amit érzek, amit le kellene írnom fehéren-feketén. Miért? Mert hol feljelentgettek, az állásomat (sokszor emiatt) vesztettem el, ma pedig letilt a facebook, amely a kereszténység és az európai fehér ember kiirtásában vállalt oroszlánrészt az ószövetségi gyűlölet-eszme téves és immár betegessé vált szellemiében...
A háború lezárásának közeledtével az egész Kárpát-medencében baljós, gyilkos szelek lengedeztek. 1000 esztendő vitézségét taposta sárba a proletárok vérgőzös bosszúja, mely a tradíciók legapróbb jeleit is el akarta tüntetni a magyar lelkekből. Ezen időkben 1919 januárjában Nógrád vármegye székhelyén is eljött a szinte elmúlást jelentő pillanat, amikor idegen csizmáktól retteghetett a magyar. Az egész Felvidéken kisebb ellenállásokat leszámítva végigmenetelő cseh légiók sajátjukká akarták tenni Balassagyarmatot is. Mellesleg nem ez lett volna a végállomás, ahogy azt sok korabeli térkép és visszaemlékezés is bizonyítja. A Hatvan, Gyöngyös, Miskolc vonalig akarták kitolni határaikat a csehek...
Amikor a Nemzeti Hadsereg bevonulásáról hallunk, akkor mindenki (?) az 1919. november 16-i dátumot mondaná elsőre, és bizony nem is tévedne! Ámbátor az igazság az, hogy ezen ünnepélyes eseményt megelőzte egy „gála” előtti bevonulás november 14-én, amelynek élén báró Lehár Antal vezette a fővárosba a legendás 106-os gyalogosokat, miközben szólt a testvére által szerzett (Lehár Ferenc) Lehár-induló...
„Gyászos nap mindörökre Kolozsvár életében. Rablók módjára jöttek, félve, tapogatózva, hogy nincsenek-e benn a székelyek? Rongyosak, mocskosak voltak (…) Sok szalmakalapos, mezítlábas és bocskoros ember. Gherescu tábornok kezében nádbot, tisztjei kifestett képűek. A seregnek alig van fegyvere, négy rongyos ágyút hoznak, de töltényeik nincsenek. Tüzéreik fején ócska vasfazekak...”