Mind a szovjet, mind a német részről a paktum megkötésének fő motivációja az volt, hogy elkerüljék a kétfrontos háborút, illetve, hogy megakadályozzák, hogy a másik fél összefogjon az angol-francia szövetséggel. A Szovjetunió a világpolitikát a nemzetközi szinten folyó osztályharcnak és a rendszerek versenyének tekintette a lenini „ki kit győz le” szemlélet jegyében.
Régi szép hagyomány a történelemben és a politikában, hogy emberek milliói, tízmillió sorsáról döntenek, a megkérdezésük nélkül, a fejük felett. Mert kit érdekel a véleményük, kit izgat, hogy mi lesz a tömegekkel?
1939. augusztus 23-án kötötték meg a Molotov-Ribbentrop paktumot, azaz az egyezséget, amelyben két ország politikusai, két totalitárius diktatúra vezetői - minden külön értesítés helyett és nélkül - érdekszférákra osztják fel Európa középső, keleti részeit.
Természetesen mindazon országok és nemzetek feje felett döntve, akikre az egyezmény vonatkozott. De hát ez már csak így szokás, diktátorok között. Meghozzák a döntéseiket, megkötik az egyezményeiket, az embereknek meg – akik mindezen döntések, egyezmények következményeit viselik – coki és kuss, esetleg, „Lábhoz, igazodj!” A diktatúrák már csak ilyenek.
A világ azóta is borzongva emlékezik azokra az időkre, mikor a kommunisták összeálltak a nácikkal. Szép kis tészta, mondhatom. Külön-külön se nagyon emészthető együtt meg olyan, mint a mustáros ribizli lekváros pacallal.
A demokráciák azonban egészen mások. Demokraták természetesen nem kötnek paktumot egy totalitárius diktatúra vezetőjével és végképp nem más, idegen országok, népek és nemzetek feje fölött. Azok egyezményeket kötnek, nem holmi paktumokat! Olyan tisztességes megegyezős egyezségeket mondjuk, mint Jaltában, az 1945 február 4. és 11. között lezajlott konferencián…
Ahová Winston Churchill úgy érkezett, hogy a maga részéről egy piszkos zsarnoknak tartotta Sztálint, aki egy aljas rendszer teljhatalmú uraként fikarcnyival sem kevésbé veszélyes, mint Hitler.
Én úgy érzem, hogy Sztálin nem ilyen ember. (...) és azt hiszem, hogy ha mindent megadok neki, amit csak tudok és semmit nem kérek érte cserébe, noblesse oblige, nem fog elfoglalni semmit és együtt fog működni velem egy demokratikus és békés világért...
- nyilatkozta Franklin Delano Roosevelt, az Amerikai Egyesült Államok elnöke már 1943-ban. És aláírt egy egyezményt, a neve ott díszeleghetett Sztáliné mellett. És Európa keleti és középső része szépen a szovjet érdekszférába került. Az ott élők erről persze csak jóval később értesültek. Olykor elég fura módon. Mondjuk, mint a pesti srácok 1956-ban, akik azt hallották a rádióból, hogy küzdjetek elnyomóitok, az oroszok ellen. Majd jövünk és segítünk!
De nem jöttek. Eszük ágában sem volt, elvégre kötöttek egy egyezményt. Csak nem fogjuk felrúgni egy olyan apróság miatt, mint egy hőzöngő kis nemzet lázadozó fiataljai.. És folyt a vér Budapesten és még évek múlva is akasztgatták a „bűnösöket”.
De mit számít ez? Apróság, elhanyagolható veszteség egy nagy játszmában. Ahogy a számukra teljesen ismeretlen és jelentéktelen magyarok szokták mondogatni: Több is veszett Mohácsnál!
Aztán, sok évvel később, amerikai oldalról bizonyos George W. Bush a szovjetektől meg egy Mihail Gorbacsov nevű ember mindenféle fegyverzetcsökkentési tárgyalások kapcsán jól megegyeznek arról is, hogy egye fene, mehet a rendszerváltás. Közép-Kelet-Európa megszűnik kizárólagos szovjet érdekszférának lenni. 1989. december 3-tól ugrik a jaltai világrend. Lehet örülni.
Európa egykori szocialista térfelén kitört a szabadság. Meg a demokrácia. Minden szép és jó, Kánaán és tejjel-mézzel folyik.
Ha valaki netán úgy ítélné meg, hogy mostanában elég kevés tejet iszik és a méz is feltűnően hiányzik a puszedlijéből – már ha van egyáltalán puszedlije -, az téved. Mert a múlt borzalmai után végre eljött a szép, új világ.
Ahol kizárólag demokratikus döntések születnek és sosem a polgárok feje felett, sosem helyettük, sosem ellenükre. Soha többé nem néznek polgárokat semmirevaló, feláldozható gyalogoknak a nagy sakktáblán.
Néha beleborzongok, milyen jó nekem.
A háború után Moszkva tagadta a titkos szerződés létezését és megtiltotta a tudományos kutatást ezen a területen. 1946 áprilisában Molotov parancsára eltüntették a paktum szovjet levéltárban fellelhető példányát. A szerződés egy példánya azonban fennmaradt: Ribbentrop rendelete értelmében a paktumot mikrofilmre másolták, amelyből egy tekercset 1945 februárjában Mülhausenben a német külügyminisztérium egyik munkatársa elásott. Ezt az amerikai csapatok a németek útmutatása alapján megtalálták, majd 1948-ban Londonban publikálták. 1989. május 23-án Varsóban egy lengyel-szovjet történész bizottság megerősítette a titkos záradék létét. 1990 februárjában Moszkvában a titkos záradék orosz nyelvű gépelt másolatáról mutattak be fénymásolatot, majd 1992 októberében az orosz nyelvű eredetit is megtalálták az SZKP archívumában.
1990 augusztusában a Litvánia, Lettország és Észtország kétmillió lakója 600 kilométeres élőláncot alkotott, hogy így emlékeztessenek a náci Németország és a Szovjetunió által aláírt Molotov–Ribbentrop‑paktum ötvenedik évfordulójára, valamint, hogy kinyilvánítsák függetlenségi törekvéseiket.
Az Európai Parlament 2009 áprilisában állásfoglalást szavazott meg a totalitárius rendszerekről, és ebben javasolták, hogy a paktum aláírásának dátuma legyen a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapja.
2009-ben az Élet és Irodalom, 2012-ben pedig a Népszabadság hasábjain történészvita bontakozott ki a paktum megítéléséről.
Források: Kupakői Paprika; wikipedia; MITROVITS MIKLÓS: Egy paktum furcsa évfordulója
Új hozzászólás