Sötétedés után jöttek, mint mindig, ki tudja, hányadszor már. Megállt a ház előtt az autó, berúgták a kiskaput és már zörgetett is az ajtón a három bőrkabátos. A Burkus kutya ott őrjöngött a fáskamrában, minden este ide zárták, mert amikor legelőször jöttek, le akarták lőni. Nagyapámat mindig elvitték Ungvárra, a belügyi székházba, jól megverték, aztán hazahozták. Mindig rosszabb és rosszabb állapotban ért haza.
Hogy pontosan mi volt a bűne, nem lehetett tudni. A csehek, majd a magyarok alatt is református kántortanító volt, és a háború után naiv módon úgy gondolta, mivel őt senki nem mentette fel az esküje alól, továbbra is hittant kell tanítania. Ha nem máshol, akkor otthon. Be is hívatták a járási pártbizottságra, egy Varga nevű régi kommunista volt a párttitkár, a szomszéd faluból származott, jól ismerték egymást.
- Megőrült, tanító úr! – mondta nagyapámnak, miután elővett egy papírt a fiókjából. – Gondoljon a családjára! Szerencséje van, hogy nekem küldték a feljelentést, mert ez most itt marad a fiókomban. De ki tudja, kinek írnak még?
Hogy ez az eset szerepet játszott-e nagyapám vegzálásában, azt nem lehet tudni, valószínűleg nem, hiszen mindenkit elővettek, akinek egy kis tekintélye, szava volt az emberek között. És ő még jól megúszta, mert nem vitték el lágerbe.
Szóval jöttek ezen az estén is, bezörgettek az ajtón. Nagyapám sápadtan nyitotta ki nekik, nagyanyám a kályha mellett sírdogált, apám, meg a hároméves öccse vigasztalva, de inkább vigasztalódva és riadtan kapaszkodtak a szoknyájába.
Nagyapámat beültették a fekete autóba és elvitték. Csönd lett, csak nagyanyám és a két fiú pityergése hallatszott, meg a Burkus vonított fel néha a fáskamrában.
- Ez így nem mehet tovább! – állt fel az én drága nagynéném. Ő volt a legidősebb gyermek, talán 16 éves lehetett. – Én elmegyek apuka után és hazahozom!
Nagyanyám előbb döbbenten nézett rá! Soha nem látta még ilyennek az ő mindig mosolygó, mindenkivel kedves kislányát. Mintha most hirtelen felnőtt volna! Mintha szembe akarna szállni akár a világgal is. Na, ettől ijedt meg csak igazán!
- Ugyan, hová mennél, kislányom? Mit tehetnél ellenük? Hová mennél, ebben az éjszakában, ebben a világban, amikor annyi az erőszak? Nem élem túl, ha elveszítelek!
De a nagynénémmel nem lehetett beszélni. Összeszorította a száját, vállára terítette nagyanyám jó meleg vállkendőjét és kilépett a kapun. Az állomás vagy két kilométerre volt, ugyancsak szednie kellett a lábát a vaksötétben, ha el akarta érni az utolsó vonatot. De hát futott volna ő egyébként is, rémítették az éjszakai árnyak. A város pedig még félelmetesebb volt, nem ismert itt úgyszólván senkit, az utcán pedig leginkább fegyveres katonai őrjáratokkal lehetett találkozni. A fejére rakta a vállkendőt, amitől olyan öregasszonyos lett. Talán ezért nem állította meg senki.
A belügyesek székházát mindenki ismerte a környéken. Vagy azért, mert a család érintett volt az elhurcolásokban vagy, mert mindenkit rettegéssel töltött el. Többen eltűntek itt, mint a híres Bermuda-háromszögben. Kapujában gépfegyveres őr posztolt. Nagynéném megállt előtte és tanácstalanul bámulta a kaput.
- Kotródj innen! – kiáltott rá a fiatal katona oroszul, de szemében nem látszott harag.
- Az apámat keresem – mondta a nagynéném tört oroszsággal. – Nemrég hozták be.
- Keresed? – csodálkozott rá a katona. –Innen nem lehet csak úgy kikérni valakit! Kinek képzeled magad? Kotródj innen!
De ő csak állt és nézelődött. Aztán kijött egy tiszt a kapunk, aki ráfogta a pisztolyát.
- Addig nem megyek el – míg ki nem engedik, -- mondta a nagynéném, de átment az utca másik oldalára és leült egy kőre.
Maga sem tudta, mióta ült már ott, csak azt érezte, hogy teljesen átfagyott. Többször megpróbálták elzavarni, de nem tágított. Ahogy hajnalodott, megélénkült a forgalom az utcán. A bátrabb járókelők megálltak mellette, megbámulták, sőt, amikor a katona el akarta zavarni, a merészebbek együttérzően összegyűltek mellette, kíváncsisággal vegyes elismeréssel várták, mi lesz ennek a vége.
Már teljesen megvirradt, amikor egy magasabb rangú tiszt jött ki a kapun és odalépett a nagynénémhez.
- Menj csak haza! Elengedjük az apádat. Mire hazaérsz, otthon is lesz – mondta dühösen.
Így is lett. Mire hazaért, nagyapámat már hazavitték. És soha többé nem jöttek érte.
Új hozzászólás