Bevezető
Nem először foglalkozom a Szent Istvánnak tulajdonított hamis rovásüldöző rendelettel. Azért térek vissza rá, mert lezárulni látszik a hamisítás nemzeti megemésztésének több évtizedes folyamata és egyfajta pont kerülhet a végére. Azt bizonyítja a történet, hogy az összefogás akkor is képes az elkövetett hibák kijavítására, ha a helyrehozatalban résztvevők nem mindenben értenek egyet. A nyíregyházi múzeum évkönyvében, ahol a szent királyunkat gyalázó hamis rendeletszöveg eredetileg megjelent, napvilágot látott a helyreigazítás is. A cikket jegyző Makkay János régész meg is köszönte az ennek érdekében végzett munkát összefoglaló kötetemet (1).
1. ábra. Az évkönyv borítójának részlete, amelyben a hamis rendelet megjelent
A történet
Az eseménysort legalaposabban a Székelység eredete c. kötetemben megjelent Szent István és a rovásírás c. tanulmányban írtam le, ezért most csak érintőlegesen ismétlem meg a legfontosabbakat. Aki a teljes tanulmányra és a "rendelet" szövegére is kíváncsi, az a neten is elolvashatja, mert az OSZK MET a teljes kötetet tárolja és hozzáférhetővé teszi.
Még 1972-ben adták közre a Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyvében egy Csallány Dezső múzeumigazgató által írt cikk keretében a Forrai Sándor által 1969-ben megküldött hamis rendeletszöveget (1. ábra). A cikk első lábjegyzetében Csallány Dezső köszönetét fejezi ki a rendeletszöveget rendelkezésére bocsátó Forrai Sándornak, pedig ezért a goromba tréfáért nem járt volna köszönet. Igaza van Makkay Jánosnak, amikor azt írja: "egy becsületes szándékú, jóllehet naív és tudományos munkásságának minőségében már hanyatló kutató megalázásáról" van szó. Csallány Dezső a háború végén az orosz megszállók orra előtt egy hátizsákban mentette a szegedi Városi Múzeumban őrzött hun aranykincseket. Nem ezt érdemelte.
A közelében lakván gyakran átmentem Forrai (Feckánics) Sándor tanár úrhoz, segíteni a munkáját. Egyúttal több kérdést meg tudtunk beszélni, közte e hamisított rendelet ügyét is. Kölcsön kaptam tőle és lemásoltam az évkönyvnek az ominózus cikket közlő példányát is. A címlapján látható Csallány Dezső múzeumigazgató Sanyi bácsinak írt ajánlása és köszönete is. Ebből számomra egyértelmű volt, hogy a hamis rendeletet Forrai tanár úr küldte el Csallány Dezsőnek, aki köszönetképpen visszaküldte neki az évkönyv egy példányát. Ezt akkor Sanyi bácsi is így magyarázta. Szakács Gábor azonban később arról tájékoztatott, hogy Forrai tanár úr élete utolsó éveiben azt találgatta, hogy ki küldhette el az ő nevében Csallánynak ezt a hamis rendeletszöveget.
A múzeum évkönyve tudós kiadványnak számít, ezért az 1972-es megjelenését követően boldog-boldogtalan közölte és hivatkozta, míg végül a fél ország készpénznek vette ezt az ostoba hazugságot. A vízcsapból is Szent István szidalmazása folyt. Némi joggal hivatkozhatott arra mindenki, aki járatlan volt a középkori oklevelek olvasásában, hogy az akadémikus tudomány egyik illusztris képviselőjének cikkét, amely egy tudományos folyóiratban jelent meg, komolyan lehet venni. Tévedtek.
Az ezredforduló közeledvén, amikor a keresztény Magyarországot megteremtő, vagy inkább megerősítő (2) szent királyunk megkoronázásának ezer éves évfordulójára készültünk, úgy gondoltam, hogy az alkalom kényszerít a helyzet tisztázására. Ezért az Írástörténeti Kutatóintézet nevében évekkel korábban előadásokat szerveztem és A székelység eredete c. kötetben 2001-ben közzétettem egy tanulmányt, amelyben megírtam a hamis rendeletszöveg általam ismert történetét Szent István és a rovásírás címmel (2. ábra). E helyen is megköszönöm Püspöki Nagy Péter segítségét, aki az említett előadássorozatunk keretében 1998-ban tartott előadásában a kérésemre beszámolt a saját kutatásairól és a szakember hiteles érveivel bizonyította a "rendelet" hamis voltát. Előadásának szövege - több más adattal egyetemben - megjelent az említett kötetemben s attól kezdve a szent király országos gyalázása csendesedett és jórészt el is halt. (3)
2. ábra. A hamis rendeletet leleplező 1998-as előadásunk és a Magyar Demokratában 1999-ben közzétett cikkünk anyaga e kötetben, a Szent István és a rovásírás című tanulmányomban jelent meg 2001-ben
Elvarratlan szálak
Akad néhány részletkérdés, amiben nem értünk egyet Makkay Jánossal, vagy amelyek tisztázása szükséges a folyamat helyére tételéhez. Ez esetben is a nagyívű, évszázados eseménysorozat részletéről, az akadémikus tudomány és a dilettánsok közötti vita és együttműködés egyik fejezetéről van szó. Az alábbiakban egy-egy felmerült kérdésre válaszolunk.
Ki is volt a leleplező?
Makkay János téved, amikor azt állítja, hogy a hamisítás leleplezése a Magyar Demokratában történt volna meg 2002-ben (A magyar írásról, 2002. január 10.). A hetilapban még javában folyt a szent királyunk rágalmazása (1999/42. Badiny Jós Ferenc cikkében és később is), amikor mi már lelepleztük a hamis rendeletet az Írástörténeti Kutatóintézet szervezésében tartott nyilvános előadáson és kisebb cikkeinkben. Azért foglalkoztunk e kérdéssel, mert akkor úgy tűnt, mintha rajtunk kívül senki másnak nem volna annyira fontos a székely írással kapcsolatos tudományos igényű kutatómunka és Szent István becsülete, hogy azért dolgozni is hajlandó legyen. Ha az akadémikus tudomány csak az országos hatású zavarkeltésre volt képes a történelemhamisító cikk közlésével, akkor joggal érezhettük azt, hogy az írástörténeti kutatás végzésére alapított intézetünkre maradt a helyzet tudományos igényű tisztázása. Ezt - a társaink segítségével - el is végeztük.
3. ábra. A koronázó palást részlete a Magasságos atya mondattal (a székely írás "m" és "ty" jelének párhuzamával)
Jellemző a helyzetre, hogy a lefontosabbat, a korabeli "rováshasználat vagy rovásüldözés" kérdését (a Szent Istvánhoz köthető tárgyakon, a Szent Koronán, a koronázó paláston és a jogaron, székely rovásjelekkel rokon hieroglifák sora olvasható) ma is csak egyedül hangoztatom (3. ábra). Az akadémikus tudományt ma sem érdekli a nemzeti írásunk múltja.
Nem találtam egyetlen országos jelentőségű tudományos intézményt sem (ide értve az ELTE, az OSZK, az MTA és más tudós fórumok vezetését is), amelyik hajlandó lett volna az újonnan felfedezett magyar hieroglif írás bemutatására, vagy akár egy róla tartott beszélgetésre is, a szükséges további kutatás megszervezéséről nem is beszélve. Amiképpen a hamis rendelettel kapcsolatos kutató, szervező és felvilágosító munkát sem volt hajlandó elvégezni más (olyan szinten, mint mi), azonképpen az említett hieroglifák értékelésére sem volt képes, vagy kapható senki. Az akadémikus "tudomány" ma is ugyanolyan bénán áll a hieroglifáink előtt, amint a szent király országos gyalázása sem késztette hivatalból indított cselekvésre.
Ez az akadémikus "tudomány" hibát hibára halmozott és csak kullogni volt képes a történések nyomában. Az esetek többségében pusztán az eredményeink kisajátítására, barátokra ruházására, agyonhallgatására vagy a leszólására hajlandó. Makkay János tévesen mentegette akként a kollégáit, hogy a Tudomány a primitív hamisítást "természetesen semmibe vette". Ez a semmibe vétel ugyanúgy nem volt természetes, amiként maga a hamisítás sem. Csupán egy tünetét és következményét jelentette mindez az akadémikus áltudomány sorozatos és tudatos mulasztásának, vagy inkább a magyar őskultúra iránt érzett olthatatlan gyűlöletének. (4)
A csapnivaló hamisítás hatótényezői
A problémahalmaz mélyebb és többrétűbb, a valódi feladatot nem is a gyenge hamisítvány értékelése és leleplezése jelenti.
A szentistváni ősvallás- és rovásüldözés feltételezése ugyanis jóval korábban, emlékezetem szerint már Bél Mátyásnál is felbukkant. A hamisítók csak megírtak egy rendeletet, aminek a léte a korábbi találgatásokban már felvetődhetett.
Az utolsó átkosokban a sorok között könnyű szívvel állították be Szent Istvánt a magyarságnak kárt okozó mumusnak. Sokszor olvashattuk például azt a megfogalmazást, hogy idegeneket hozott be az uralma megerősítésére. Miközben ez talán féligazság sem volt, mert Gizella és emberei egy 6000 fős avarhun csoportból származtak - azaz Szent István szegről-végtől rokonokat hozhatott az országba (5).
Ugyanígy félremagyarázták az Intelmekben foglalt, az idegenek megbecsülésére vonatkozó passzusokat is. Itt István király csak azt szorgalmazta, hogy az uralkodó az ország érdekében tartson külföldi szolgákat az idegen országokkal való kapcsolat zökkenőmentesebbé tétele érdekében. Az Intelmek e részletét modern politikai törekvések érdekében állították be a kisebbségek általános túlértékeléseként.
A száz éven át hangoztatott "hivatalos" álláspont (a székely írás ótürk eredeztetése) egy alátámasztást nélkülöző téveszme volt. Sem szakmailag, sem etikailag nem volt különb a hamis "rendeletnél". A magyar értelmiség ezért és más hasonló akadémikus félrevezetések miatt joggal érezte és érzi kényszerítő szükségét a saját válaszok kidolgozásának.
Például rendszeresen felvetődött a kérdés, hogy mi okozta a székely írás használatának elhalását, a latin írással szembeni térvesztését. A szent király kedvezőtlen beállítása miatt "kézenfekvően" merült fel, hogy az idegeneket hazánkba telepítő és túlbecsülő Szent Istvánnak kell felróni a székely írás háttérbe szorítását is.
Az akadémikus tudomány nem kutatta a székely írás eredetét és így fel sem ismerhettte a székely jelek rokonságát a hun-magyar népi-, uralmi és vallási jelkészletben. Pedig akkor tisztázódhatott volna, hogy Szent István nem üldözhette azokat a jelképeket, amelyek a hun kor óta legitimálták dinasztiájának uralmát.
Az MTA szabotálta ezt a feladatát és politikai célok érdekében megpróbálta félrevezetni a nemzetet a székely írás eredetét illetően. Mindezek következtében sajnálatos közönségigény keletkezett a kitalált szentistváni rovásellenesség dokumentálására. S ha volt ilyen igény, akkor az a "dokumentum" elő is került egy angyalföldi gyors- és gépírótanár asztalfiókjából. A magyar szentek és értékek elleni gyűlöletkeltésre túl könnyen kapható média pedig - a szükséges ellenőrzések elvégzése nélkül, az akadémikus "tudomány" hallgatása vagy cinkos kacsintása mellett - kiszolgálta ezt a nemtelen törekvést és félrevezette az országot.
A valódi kérdés az volt, amit a kutatásnak régen tisztáznia kellett volna, hogy Szent István üldözte-e, vagy inkább használta a rovásírást. E kérdésnek meg kellett volna ütnie a hazai akadémikus tudomány ingerküszöbét. Arra lehetne számítani minden becsületes tudós társaság esetében, hogy tisztázza a jelhasználat kezdeteit és korszakait. Az MTA és az egyetemek, meg a további tudós intézményeink azonban rangjukon alulinak gondolhatták ezt. Ha a kutatás keretében a szakképzett és közpénzen tartott kutatók már régen felfigyeltek volna a Szent István korában használt és a székely írás jeleivel rokon szójeleinkre, akkor az effajta olcsó hamisításoknak nem lett volna befogadó terepe. Nem ez történt.
Az akadémikus tudomány helyett az Írástörténeti Kutatóintézet végezte el a munkát. Mi lepleztük le a hamisítványt. Ezzel egyenrangú, hogy felmutattuk a Szent István korában is használt, hun eredetű hieroglifákat és tisztáztuk azok uralmat legitimáló szerepét - ami kizárja ezek korabeli üldözését.
Püspöki Nagy Péter előadását 1998-ban hallgattuk meg, rögzítettük és beleszerkesztettük a kötet kéziratába. A Magyar Demokrata 1999/45. számában jelent meg a Szent István védelmében c. cikkem, amelyben az addig végzett munka alapján leírtam, hogy "az emlegetett rendelet nem létezett". Ennek kerekedett aztán olyan visszhangja, aminek részleteit - a munka elvégzésének körülményeire jellemzően - a könyvemből idézte Makkay János is. Azért, mert az általunk elindított és végigvitt folyamat vezetett a tisztázáshoz. Ez a kötet már 2001-ben megjelent, benne Püspöki Nagy Péter előadásának szövegével.
A tisztázás nem volt mindenkinek az ínyére. Ahogyan arra számítani lehetett, a talán fordítva becsavarozott (6) Friedrich Klárától megkaptam érte a gazember jelzőt. Mivel a hasonlóképpen ítélő férje a Magyar Demokrata újságírója volt, csodával határos módon jelenhetett meg ott is egy cikkem a témáról (a főszerkesztő távollétét kihasználva Kéri Edit verte át a szerkesztőségen a közreadását, amiért itt is köszönetet mondok neki). A nagy példányszámban megjelenő lapok, köztük a Magyar Demokrata is, sorozatban közöltek olyan cikkeket, amelyek Szent István rovásüldöző rendeletét hitelesnek állították be. Az évtizedeken keresztül félrevezetett tömeg felvilágosítása ilyen ellenszélben korántsem volt könnyű, vagy veszélytelen (7).
Nem értek egyet Makkay Jánossal, aki szerint "az első látásra primitív hamisításnak látszó szöveget a tudományos kutatás nem vette semmibe sem, és legfeljebb Csallány Dezső tudományos autoritásának ártott". Ugyanis - ha Csallányt nem számítjuk (de miért is ne számítsuk a tudományos kutatók közé?) - Püspöki Nagy Péter és Ferenczi István tőlem függetlenül, Makkay János pedig a könyvem hatására kezdett el foglalkozni a témával. A munkát a tudományos célok elérésére alapított kutatóintézetünk szervezte, az összegzés a könyvsorozatunkban, a folyamatot lezáró Makkay-cikk pedig egy tudományos folyóiratban jelent meg. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy az akadémikus "tudomány" általában nem hajlandó foglalkozni a székely írással és ezt a témát ezen ismert alapállása miatt "nem vette semmibe sem". A botrányos ügy azonban mozgósította az értelmiség legjobbjait. Csak kevesen tartottuk fontosnak a téma tudományos igényű feldolgozását, meg a nemzeti történelemszemlélet torzulását. Ezek elkerülését - az akadémikus tudomány meghatározó lovagjaival ellentétben - többnek ítéltük a semminél.
Csallány pályafutásának vége
Makkay János említi Németh Péter véleményét, aki szerint tévedek Csallány Dezső pályafutásának végét illetően (Németh Péter szerint nem elbocsátották, hanem nyugdíjazták). A tévedést azonban nem vállalom, mert amit írtam, az csupán a Forrai Sándortól hallottak lejegyzése volt. Nekem saját információim nem voltak e tárgyban s a kötetben vagy valamelyik cikkemben talán jeleztem is, hogy ezek az adatok Forrai Sándortól származnak. Egyébként is, a kirúgásokat esetenként nyugdíjazásként szokták előadni, ha a munkavállaló kora ezt lehetővé tette. Amennyiben Sanyi bácsinak közvetlen információi voltak Csallány Dezsőtől, vagy a környezetétől, akkor lehetséges, hogy nem a hivatalos, hanem a nyugdíjazott tudós által megélt értékelést adta tovább nekem ugyanarról az eseményről. Csallány Dezső halálát úgy mondta el Forrai tanár úr, hogy agyvérzést kapott Bécsben. Makkay János némileg igazolja ezt az információt, amikor közli, hogy Csallány a haláláig Ausztriában élt. Mindezt nem tudom ellenőrizni, de nem is tartom a feladatomnak. Csak azért közöltem e részleteket, mert Forrai tanár úr ebben a hiszemben volt, ezért gyötörhette a lelkiismeretfurdalás (akár igaz volt a kirúgás, akár nem). Talán megnyugvást hozott a számára, hogy elmondhatta nekem. Közre kellett adnom ezt az álláspontját, mert ezzel együtt lehet megérteni, miért is mesélte el nekem a hamis rendelet történetét.
Eszes Pista szerepe és a táborok
"Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ... Forrai Sándor magyarázata Eszes István szerepéről megfelel a valóságnak" - írja Makkay János - "Hiszen felvetődhet az is, hogy utólag egy ilyen közbeiktatott személlyel próbálta saját, nagyon durva (és a saját tábora szerint a becsapott Csallány pusztulásához direktben elvezető) „tréfáját" menteni. Mivel Eszes István úr már eltávozott az élők sorából, erre a feltevésre aligha fogunk beismerő választ kapni Forrai Sándor úrtól."
A közelmúltban volt egy konferencia a tudomány területén elkövetett csalásokról s az egyik előadó le is írta a csalók módszertanát, amelyhez az effajta magyarázatok hozzátartoznak. A közismert recept szerint "a tanú meghalt és külföldön van eltemetve". Van azonban egy szempont, ami mégis megengedi Eszes István szerepének elfogadását. A családtól kérdeztem, hogy ki is volt Eszes Pista (így emlegette Sanyi bácsi), amire azt a választ kaptam, hogy "Valami egyházi ember". Ez esetleg magyarázhatja a rendeletben előforduló latin szavakat és szerződéses fordulatokat.
Amihez csak azt kell hozzátennem, hogy ha Makkay János engem sorol Forrai Sándor "saját táborába", akkor téved. Mint fentebb már említettem, nem az én véleményem (tehát nem a feltételezett tábora) szerint vezetett a csalás Csallány pusztulásához, hanem ezt ő maga gondolta így.
Egyébként sincsenek ilyen táborok, a kutatók aligha osztályozhatók ilyen egyszerűen. Attól is függ persze, hogy milyen csoportképző faktort választ Makkay János, ám - sajnos - erről nem tájékoztat a cikkében. Ha például a rováskutatókra gondolt, akkor azzal egy csoportba sorolta Forrai Sándort is, meg Csallány Dezsőt is velem és Püspöki Nagy Péterrel együtt - amit nyilván ő sem gondolna komolyan. Ha a szakképzettséget tekintette csoportképzőnek, akkor sem stimmel a dolog, hiszen ebben a történetben ő, Püspöki Nagy Péter, Ferenczi István és én dolgoztunk azonos cél érdekében: a hamis rendelet leleplezésén. Ha a tévedőket gondolta egy csoportba tartozónak, a dolog akkor is sántít, hiszen Forrai tanár úr tévedésének hatását Csalány Dezső tévedése erősítette fel. Amennyiben engem kérdez Makkay János, akkor a jó ügyért dolgozókat érdemes és lehet egy táborba sorolni. Persze a dolog így sem igazán kerek, hiszen ugyanaz az ember - amint azt e történetben is láttuk - egyszer értékeset alkot, máskor meg téved (8).
Ha ez bonyolult, akkor a tisztázás csak körültekintő ítéletalkotással lehetséges.
A sumer-magyarológia csöndes diadala
Makkay János megemlíti a sumer-magyar kapcsolatok vallóit is: "a sumer-magyar ... nyelvrokonsággal foglalkozó harcias írások rendre emlegetik az ősi magyar rovásírás kiirtását Szent István által". A sumer-magyar kapcsolatok megemlítése csak ezzel a felvezetéssel tartozik a témánkhoz. Igen, esetenként e két téma ugyanazon évszázados vita témái között szerepel, ám ennek kevéssé ismert újabb fordulatai is vannak.
Egyrészt Csúcs Sándor nyelvész a velem folytatott párbeszéd eredményeképpen (igaz, a nevem említése nélkül) elfogadta azt az érvemet, hogy ha a Homo sapiens sapiens (amint azt a genetikusok felvetették) valóban egyetlen családból alakult ki vagy 200 000 évvel ezelőtt, akkor a mai nyelvek ősrokonságban állnak egymással. (Csúcs Sándor és a nyelvtudomány megtermékenyült). Ebből következően - de ezt már csak én teszem hozzá - a sumer-magyar nyelvrokonság gondolata sem eleve ördögtől való. Annál is inkább, mert a modern ember egy nagyobb csoportja 50 000 éve is együtt élt a Közel-Keleten, kisebb csoportja pedig jóval később is a sztyeppe országúton. Inkább csak arról van szó, hogy a nyelvtudomány nem képes tisztázni a kőkor nyelvi viszonyait, mert a nyelvészeti módszerek nem világítják meg ezt a távoli időszakot. Ugyanakkor szakmai-politikai okok miatt nem tud, vagy nem akar magyarázatot adni a "dilettánsok" által felmutatott sumer-magyar egyezésekre, amelyek ebből az ősrokonságból is fakadhatnak, létező sumer-magyar kapcsolatokról tanúskodhatnak. Vagyis ebben a vitában azoknak (Götz Lászlónak és társainak) van igaza, akiket az akadémikus áltudomány homokra épített dogmái nem korlátoznak a helyesebb ítélet megalkotásában.
Másrészt az utóbbi évtizedek írástörténeti kutatásaiból azt is tudjuk, hogy a székely írás jelei már a kőkorban jelen voltak a Pireneusoktól Dél-Amerikáig (Magyar hieroglif írás). Csoda lenne, ha éppen a sumer írás jelei közül hiányoznának. Nem is hiányoznak (4. ábra).
4. ábra. A sumer és a magyar jelkészlet egyezései (Magyar hieroglif írás)
Jegyzetek
(1) Makkay János régész a tatárlakai táblákról, meg a neolitikus pecsétnyomókról írt dolgozataival beírta a nevét a magyar írástörténet számára emlékezeteset alkotók nem túl hosszú névsorába.
Az első kötet végén bemutatta a Tepe Yahja-i jelkészletet is, amelyik 1-2 ezer évvel megelőzte a sumer írást. E jelkészletnek az a jelentősége - amit Makkay János nem említett - hogy a Tepe Yahja-i jelek közül 20 db. azonos székely rovásjelekkel. A régész szerző által közölt neolitikus pecsétnyomókon is székely jelek megfelelői láthatók s ennek köszönhetően némelyik pecsétnyomó el is olvasható. Makkay János ezt sem említette, ám ez nem sokat von le magyar nyelven közreadott közlései érdeméből.
Ezért talán megengedhető, ha köszönetét a Tudomány vállveregetésének tekintem. Sorai a Jósa András Múzeum évkönyvében jelentek meg, amivel más tudósok álláspontját is képviselhette. Egy folyóiratnak a korábbi tévedéseit illik kijavítania akár évtizedekkel később is. Örülök, hogy ez megtörtént és e tisztázással a rokonszenves Csallány Dezsőnek, a székely írás kutatójának is elégtételt adtunk.
(2) A magyarság körében Szent István előtt is volt hagyománya a kereszténységnek. A 400-as és 500-as években a mervi, heráti és gurgáni oázisban hun püspökségek működtek. A kereszténység emléke az 531 táján a mervi oázisban a szabírhunok számára készített Szent Korona is. Az avarok jó része szintén felvette a kereszténységet a Kárpát-medencében. Némelyik dunántúli templomunk falai talán már az avar korban is álltak s e szent helyek azóta is folyamatosan működhetnek. A fennmaradt híradás szerint Szent István apja, Géza fejedelem is két istennek áldozott, akik közül az egyik a keresztény isten volt.
(3) Az Erdélyben élt kitűnő Ferenczi István régész is közreadott egy füzetet, amelyben kimutatta a "rendeletszöveg" hamis voltát. Ez azonban csak évekkel a saját kötetem megjelenése után jutott a birtokomba.
(4) Azt, hogy a rovásírás tudatos kikerüléséről volt szó, kellőképpen alátámasztja Sándor Klára 1996-ban megjelent tanulmánya, amelyben megfogalmazhatta, hogy a székely írással kapcsolatban a tudomány számára minden alapvető kérdés tisztázatlan, azt sem lehet tudni, hogy miért kell ezzel az írásal egyáltalán foglalkozni. Ezekben az években a kultuszminisztérium egyik középvezetőjétől kapott levél Sándor Klárát az autentikus rováskutatónak nevezte. Az 1999-es Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállításról pedig kitiltották az építészek által oda tervezett rovásírásos installációt. Arra hivatkoztak, hogy Németországban a mi rovásírásunk náci asszociációkat keltene. Azaz nem csak a "tudomány", hanem a politika sem állt a helyzet magaslatán.
(5) Az Ingolstadtban élő magyaroktól kapott szóbeli információ szerint egy közeli kolostorban a Stephanus nevet felvevő szerzetes talált olyan iratot, mely szerint Gizella egy 6000 fős hun (nyilván avarhun) csoport leszármazottja.
(6) Friedrich Klára a rovásszöveget bevéső által a Magyar Nyelvben beismerten hamis margitszigeti rovásírásos követ eredetinek tartja, a nikolsburgi ábécéről a korabeli korrektúrajelek alapján készített javított jelsorrendű változatomat meg hamisítványnak. Ő és a Magyar Demokrata újságírójaként dolgozó férje alapítottak egy egyesületet, amelyet Forrai Sándorról neveztek el. Ezen egyesület honlapján neveztek gazembernek (a nevem említése nélkül) a hamisítás leleplezése miatt. Ez a hozzáállásuk fényt vet a Magyar Demokrata korabeli irányultságára is.
(7) A Körmendi Várszínházban 2012. április 14-én és 15-én rendezett kétnapos Móricz János konferencián hozzászólóként 450 hallgató előtt a színpadról jelentettem be, hogy ez a Szent Istvánnak tulajdonított rendelet csak egy kései és primitív hamisítvány. Kénytelen voltam vele, mert két, Dél-Amerikából érkezett előadó is a Szent István által üldözött és tiltott rovásírásról beszélt. Az eseményt levezető szervező akkor leparancsolt a színpadról és a mondanivalómat nem fejezhettem be (másnap azonban elmondhattam az előadásomat, amely nagy sikert aratott és a könyveimet az utolsó szálig elkapkodták). Később ez a szervező arra hivatkozott, hogy a közönség felhördülése és felugrálása miatt a testi épségemet volt kénytelen megvédeni a színpadról való leküldésemmel. Mint mondta, akkor 200 ember akart engem megverni. A közönség fele rendszeres olvasója lehetett a Magyar Demokratának.
A jelen cikk 2019-es közreadását követően - egyesek szerinti sértő tartalomra hivatkozva, ám a tartalmat pontosan meg sem nevezve - kitiltottak a fészbukról. Jól jelzi ez azt, hogy a fészbuk a magyar- és tudományellenes gyűlölködők eszköze. Tudományos igényű vitára, jogszerű eljárásra nincs lehetőség, csak az aljanép bosszújára lehet biztosan számítani.
(8) Nincs igaza Makkay Jánosnak, amikor azt írja Forray Sándorról, hogy a "Kiskarácsonytól Sülvester estig című műve ... az elejétől végig tele van sületlenségekkel". Ugyanis vannak benne maradandó értékek is (a Kiskarácsony azonban a kötet címlapján Küskarácsony). S annak az akadémikus "tudománynak", amelyik száz éven át mondta a székely írást arameus-szogd-ótürk eredetűnek, komolyan vehető alátámasztás nélkül és az ezt cáfoló adatok dacára, nincs sem szakmai, sem erkölcsi alapja az amatőrök által elért eredmények semmibe vételére. A "rendeletet" persze nem tekintve eredménynek.
Irodalom
Varga Géza: A székelység eredete, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2001.
Varga Géza: Szent István és a rovásírás, a hamis rovásüldöző rendelet leleplezése
Varga Géza: Csalások a tudományban, a Magyar Természettudományi Társaság konferenciája Varga Géza: Az akadémikus tudomány átadta a terepet, nem képes a székely írás eredeztetésére Varga Géza: Magyar hieroglif írás Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2017. Varga Géza: A Szent Korona születésének ideje, helye és alkalma Varga Géza: Így írtok ti magyar őstörténetet, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest. Varga Géza: A Honlevél cikke és közleménye
Makkay János: Csallány Dezső megkísértése a rovásírással, A nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve (44), Nyíregyháza 2002.
Új hozzászólás