Mostani cikkem nem az én írásom, a fészbúkon találtam, viszont szeretném megosztani veletek... Olvassátok el bátran és gondolkodjatok el rajta, érdemes.

 

"Fekete István: Karácsony. 1938

Az égi pitvarban nagy a sürgés-forgás. Csillagokat verő nagy karácsonyfák állnak sorban, és az angyalok röpködve akasztják ágaikra az ajándékot.

A fák alatt főangyalok dirigálnak:

- Ezt ide akaszd, fiam, azt oda!

Egy-két szent is nézi a nagy készülődést, mert ilyen nagy ünnep az égben is csak egy esik évente.

Szent Péter is otthagyta a nagy kaput, és kulcsait csörgetve ballag egyik fától a másikhoz.

- No, lesz megint boldogság odalent… – és egészen belefeledkezik az örömbe, ami majd a Földön lesz.

Pedig egy kis angyal már régen rángatja az égi kapus palástját:

- Szent Atyám… Szent Atyám! Valakit be kellene engedni…

- Miféle valakit? – bosszankodik Péter. – Ilyenkor igazán békén hagyhatnátok az embert. Ki ija-fija?

- Nem tudom – szeppen meg a kis angyal –, de nagyon rendes formájú ember…

- Ide való vagy nem ide való?

- Azt hiszem, ide való…, bár valami kis foltja mintha lenne… De most olyan nagy ünnep van, Szent Atyám…

Péter kiballag a nagy fák közül, és már messziről látja, hogy a kapu előtt didergő emberrel nincs nagyobb baj. Hajszál híján tisztán juthatott volna az égbe… hát ilyen könnyelműség!

Az ember didereg, nézni is rossz. Péter pedig hunyorog:

- Innét nem látni jól… Itt vannak, fiam, a kulcsok. Nézd meg jól az atyafit, aztán engedd be, ha szíved úgy diktálja… De saját felelősségedre…

A kis angyal vidáman zörög el a kulcsokkal.

- Majd lemossák odabent – gondolja.

A fák pedig készülnek serényen. A népek nagy karácsonyfája. A csillagok már ragyogni kezdenek, és a fák alatt most kapja meg minden nép, amit megszolgált, amit – nem évek, de évtizedek alatt – összeimádkozott, összesírt, összekínlódott.

Az égi íródeák megáll minden fánál, és számba veszi az ajándékokat. Egyik fánál egy kis vita támad.

Valaki orgonáló, mély hangon mondja:

- …az már lejárt, fiam. Ezek idevalók…

- Húsz éve mindig idetettük…

- Mondom, hogy lejárt. Imre herceg is ott volt, amikor ki lett javítva a lista. Igaz-e Imre?

A szelíd szemű Imre csak bólint.

- Ott voltam. Magam is kértem. Ez az igazság, Vencel bácsi, hiszen maga is tudja.

Vencel, a csehek öreg szentje, azonban úgy áll a csomagok mellett, mint a zsandár.

- Föllebbezést adtam be, István… Most várom a választ…

Ekkor érkezik a csoporthoz Szent László, akinek kivételképpen meg van engedve, hogy hordhatja kardját, melyet annyit koptatott a kereszt védelmében.

- Hogy állunk, István bátyám? Kész a fa…?

- Kész lenne, de Vencel okoskodik. Fellebbezett…

Szent László – csak szokásból – zörrent egyet a kardján…

- Látod-e, Vencel, ilyenek vagytok Ti. Fellebbeztek! Arra nem gondolsz, hogy országodban több a sarlóskalapács, mint a kereszt…

Vencel most már szomorú:

- Igaz, igaz, de én is szeretem a népem.

Egy kis égi postás röppen ekkor Szent Vencel mellé.

- Tessék ezt aláírni, Vencel bácsi! Múltkor is elveszett egy vevény. Itt a levél.

Vencel elolvassa a nagy levelet, és csüggedten int:

- Vigyétek! Elvesztettem…

A három magyar szent aztán reszkető kézzel új csillagokat akaszt a magyarok karácsonyfájára. A csillagok fényleni kezdenek és tűzbetűket írnak az égre: Kassa, Losonc, Léva, Ungvár, Beregszász, Komárom, Fülek…

Ragyog a fa! Imre herceg könnyez is egy kicsit – mindig ilyen lágyszívű volt –, és amikor az angyalok felkapják, hogy leszálljanak vele a földre, Szent László odalép a legidősebbhez.

- Várj, fiam! Üzenet is van. Mondd meg a maradék magyaroknak, hogy vigyázzanak a visszakapott régi csillagaikra, mint a szemük világára! Elég szégyen, hogy húsz évig másnak ragyogtak… Erről most már kár beszélni. Legyen vége odalent a széthúzásnak, a marakodásnak, az úrhatnámságnak, a nyegleségnek, a káromkodásnak, a rongyos hatalomvágynak és az üres fecsegésnek. Mondd meg, fiam, hogy magyar és magyar között nincs különbség, és csak az számít, hogy ki mennyit dolgozott és mennyit szenvedett és mennyit imádkozott.

- Ne felejtsd el, fiam! De szigorúan beszélj velük, mert jó nép ez, becsületes nép, de könnyelmű, és elfeled mindent!

- Mondd meg, fiam, hogy öleljék magukhoz az új csillagokat, és vigyázzanak, vigyázzanak!

*

Hát majd vigyázunk!!!

(1938)"

 

 

(Megjelent a Műkedvelő Útmutató c. folyóirat I. évfolyam 5. számában, 1938 decemberében; kötetben a Karácsony éjjel (2005) tartalmazza.)

A borítóképen Bajor (Bayer) Ágost - Falusi idill télencímű festménye (részlet), 1940.