Az utókor által gátlástalan törtetőként és sikertelen uralkodóként számontartott ellenkirály 1133 körül született II. (Vak) Béla király és Ilona szerb hercegnő harmadik, legkisebb fiaként. Az első említés 1152-ben esik Istvánról, akinek ekkor bátyja, II. Géza király hercegi tartást adományozott. A hatalomvágytól fűtött öcs azonban nem elégedett meg a hercegi pozícióval, és szervezkedni kezdett a korona megszerzésére. 1157-ben Belos bán támogatásával bátyja életére tört, a kísérlet azonban kudarcba fulladt. István ezért Bizáncba távozott, ahol nagy örömmel fogadta őt Komnénosz Mánuel császár, sőt, nekiadta unokahúga, Mária kezét is. Hamarosan követte őt bátyja, László herceg, aki szintén szerette volna magáénak tudni a magyar trónt.
Géza 1162-es halála után káosz és viszálykodás lett úrrá az országban. Mánuel császár igyekezett minél nagyobb befolyást szerezni Magyarországon, Bizánctól való függésbe kényszeríteni hazánkat. Ezért követek révén, meggyőzéssel, vesztegetéssel, végül pedig katonai erővel próbálta elérni, hogy Géza fia, a tizenöt évesen megkoronázott III. István helyett protezsáltját, István herceget ültessék a trónra. A magyar nemesi családok közül sokan nem szerették Gézát, ezért örömmel láttak volna a fia helyett más uralkodót, ők is ódzkodtak viszont a túlzott bizánci befolyástól. Ezért végül kompromisszumos megoldás született: a dukátus intézményét visszahozva Lászlót választották királynak, öccse, István pedig hercegséget kapott. III. István alig másfél hónapos uralkodás után híveivel Pozsonyba menekült.
László azonban alig fél évvel később meghalt, így a korona mégis István herceg fejére szállt, akit 1163. január 27-én koronáztak meg. Mivel Lukács esztergomi érsek III. Istvánt ismerte el törvényes uralkodónak, a szertartást Mikó kalocsai érsek végezte. Az újdonsült (ellen)király nagyon népszerűtlennek bizonyult. A magyarok többsége ellenszenvvel tekintett IV. Istvánra, csupán néhány befolyásosabb támogatója akadt, köztük Mikó érsek és a Szerbiából hazatért Belos bán. Az ellenséges légkört megérezve, hatalmának megszilárdítása érdekében István görög katonákat hívott az országba – ez azonban csak még nyilvánvalóbbá tette a Bizánctól való függést.
III. István és hívei hamarosan jócskán megerősödtek, és Pozsonyból Fehérvár felé indulva támadást indítottak a korona visszaszerzéséért. A két rivális végül a királyi székvárosnál ütközött meg egymással. A harcból III. István került ki győztesen, így az ellenkirály alig féléves uralkodás után csúfosan megbukott. A győztes végül felajánlotta fogságba ejtett ellenfelének, hogy amennyiben lemond a koronáról, sértetlenül távozhat az országból. Mánuel császár – látván a változó széljárást – cserben hagyta védencét, és inkább megpróbált a visszatérő III. Istvánnal kiegyezni. A két fél 1163 őszén megkötötte az úgynevezett belgrádi egyezményt, a béke mégsem bizonyult tartósnak.
Kinnamosz Johannész a Dromosz logothészia tisztségviselőjeként a követek, kémek bizalmas jelentéseit tartotta nyilván, azokhoz fűzött megjegyzéseket, amelyek érdekesnek és az állam szempontjából (Kelet-Római birodalom) hasznosnak látszottak. Szorgalmával és pontos munkájával vált ki a többi alkalmazott közül. A hivatal vezetője, Euszébiosz magiszter felfigyelt a fiatal jegyzőre.
Kinnamosz véleménye szerint a császárok és a pápák a Római Birodalom igazi bitorlói, csak a bizánci hagyományok megőrzésével lehet majd Róma nagyságát feltámasztani.
Kinnamosz császári titkár Mánuel császár táborában ezeket írta a bukott magyar királyról:
IV. István magyar híveivel betört a Szerémségbe. Ez a gyenge ember azonban csalódott. Seregének egy része elszéledt, másik része átállt III. István magyar királyhoz. Császárunk nagy sereggel kelt útra, és magával vitte leendő vejét is, Alexiosz deszpotát, hogy jogos örökségét megszerezze. Átkeltünk a Száván, és urunk ennek partjáról küldte előre rokonát, Kontosz-tephanosz Andronikoszt, aki a bajba jutott IV. Istvánt kimentette. Az isteni felség diadalmenetben vonult Zimony városától a Duna mentén Kőig, amelyet Bán-monostornak is neveznek. A vidék népe hozzásereglett. A papok díszes egyházi ruhában, kezükben a szent evangéliummal, és a sokaság együtt énekelte a papokkal a hálaadó himnuszt: „Megsegíted, Uram, a szelíd Dávidot.”
Seregünk Kőnél kelt át vala a Dunán, és amikor Bácsra értünk, maga a metropolita hódolt urunknak, temérdek hivők kíséretében. A császár ekkor nekem mondta tollba azt a levelet, amelyet a magyar királynak küldött. E levél bizonysága urunk békés szándékának és jogos cselekedetének. így hangzott:
„Nem akarok, kedves fiam, háborút Magyarországgal, csak Béla öcsédnek, Alexiosz deszpotának jogos részét akarom megszerezni a részére. Ezt a két tartományt nem én veszem ki hatalmad alól, hanem te magad és atyád jelöltétek ki a számára, amikor Horvátország és Dal mácia hercegévé tettétek. Miért nem adtad öcsédnek az említett tartományokat, amelyeket őt szerződésünk szerint megilletik, hiszen a te beleegyezéseddel lett vömmé? Tálán mist gondoltai, és nem akarod többé a MógoTságot? Deákkor tudd meg, hogy ml senki fia exészakaaságát magúnk ellen sohasem tőrtük, és a jövőben sem fogjuk eltűrni.”
Kinnamosz második feljegyzése a magyar háborúról:
Mondják, hogy a magyar király anyja, Eufrozina, mivel imádta fiát, meg akarta menteni, ezért a cseh királynak azt írta, ha nem küld segítséget, elvész az ország. II. Vladiszláv Prágába hívia főembereit, akikkel közölte: megsegítené az orosz asszony fiát Egy Purkart nevű úr feleié: „Sose hallotta senki, hogy a cseh király csináljon magyar királyt avagy a magyar király cseh királyt.”
Vladiszláv felelte:
„Nem akarok én magyar királyt csinálni, hanem a királyt, aki tégen király, akarom segíteni. Akinek tetszik, velem. jön, akinek nem, üljön a felesége szoknyája mellett!” Ez tetszett, a csehek félbuzdultak, és nagy sereg követte a királyt és a fiát, Frigyes morva herceget, a magyar király sógorát. Mondják, a csehek úgy vonultak át Magyarországon, mintha ellenségek lettek volna. A nép az erdőbe menekült előlük. III. István Bácson örömmel fogadta a cseh királyt, még meg is ölelte, noha a magyar urak haragudtak a pusztító barátra. Eufrozina királyné orosz segítséget is szerzett Halicsból.
Néhány nap múlva Kinnamosz ezeket jegyezte fel:
A kémektől értesültünk a rettenetes hírű cseh sereg érkezéséről, ezért harc helyett császárunk - mivel az okosságot mindig többre tartotta az erőszaknál, tárgyalásokat vétasztotta.
A baszilenszát küldte a cseh királyhoz, ezeket mondván: „Üzenem a csehek királyának, hogy én csak az igazságot akarom, A magyar király megszegte szavát, nem adta ki öccsének örökségét. Büntetlenül maradjanak-e az esküszegők? Én igazságos háborút viselek, és a hadiszerencse is az üyen harcnak szokott kedvezni. Nincs bajom a csehekkel. Emlékeztesd a királyt arra, hogy amikor HL Konrád császárral nálam járt, barátságot kötöttünk. Most menji. Nézz körűI, hogy megtudjuk, mekkora ellenséggel állunk szembeni”. A követ visszajött. Elmondta, hogy cseh beszéde megörvendeztette a királyt. Jól emlékszik a megkötött barátságra, és ő sem akar harcolni velünk. Ő csak a magyar király jogtalanul cselekedett, majd igyekszik közbenjárásával a király öccsének ez igazát elismertetni. Boguta aztán igy szólt;
„Megfigyeltem az ellenséget, együtt nagy erőt jelentenek. Ha szabad tanácsot adnom, felséged ne higgyen a cseh királynak. Érzem, nem beszélt őszintén”.
Uram megértette a követet, ezért parancsot adott, hogy a sereg vonuljon a Duna másik partjára.
Öt nap múlva Kinnamosz így folytatta:
IV. Istvánnak császárunk megmondta, jöjjön Ő is a folyó másik partjára, ne bízzék magyar híveiben! Ő azonban nem hitt a bölcs tanácsban, urunk ékkor Beles bán István nevű fiát, aki IV. István hasonmása volt, a bukott király páncéljában és lován, magyar hívei élén támadásra indította, urunk pártfogóltjával egy hajóról figyelte, mi fog történni. A császárnak igaza lett. Hivei elfogták Belos bán fiát, és fogolyként hurcolták a magyar király elé. Akkor tüstént kiderült a csere. A császár ekkor Így szólt á makacs emberhez:
„Na látod, barátom! Kell ennél több bizonyíték? Okos ember nem rohan fejével a falnak. Másodszor láthattad, mit remélhetsz a magyaroktól. Harmadszor ne kísértsd az Istent, mert ki tudja, mi lesz a sorsod!”
Ez a konok ember mégis ott maradt a Dana bál partján. A császár még most is kegyes vóli hozzá. Sereget hagyott védelmére Nikephor vezérletével. Ez a Nikephor látta a veszélyt, de hiába beszélt, védői esettel átment a folyón. A magyarok és a csehek támadásra készültek, mire éjjel IV. István is átmenekült. Hajnalban a cseh és magyar sereg elfoglalta táborát. A harc mégis elmaradt, mert urunk újabb követséget küldött a cseh királyhoz, hogy járjon közbe. Ha Alexiosz mégkapja örökségét, akkor béke lesz. Végre békét kötöttek. Alexiosz megkapja örökségét, a császár epedig megtiltja IV. Istvánnak, hogy háborgassa Magyarországot. Legjobban a csehek jártak, akiket a békekötéskor a magyarok és a bizánciak megajándékoztak. Ekkor már az 1164. esztendő végén jártunk.
Részlet Kinnamosz feljegyzéseiből:
Az 1165. év tavaszán a magyar király hadai a Szerémségbe törtek, mert a bukott István király ott maradt. Császárunk hiába fenyegette meg a magyar királyt, nagybátyjára tört, aki Zimonyba menekült. Még tartott Zimony ostroma, amikor április 11. napján a nyughatatlan IV. István a várban meghalt. Mondják, vértolulása volt, ezért egy Tamás nevű magyar orvos eret vágott rajtat. Tamást valaki felbérelhette, mert mérget tett a felvágott érre. A bukott király halála után az őrség szabad elvonulásért átadta Zimonyt. A győztes magyarok kidobták IV. István holttestét a vár kapuján. A hulla sokáig kevert a kapu előtt, aztán mégis eltemették Szent István, vértanú templomában.
Források: PaprikaBlog; wikipedia; divany.hu; mult-kor.hu; Kinnamosz Johannész - Konstatinápoly hódoltatása; Komáromi László - A bizánci kultúra egyes elemei és közvetítő tényezői a középkori Magyarországon;
A borítóképen: IV. István - még hercegként - a Képes krónikában. A kard és a süveg hercegi címe jelképei.
Új hozzászólás