„A Képes Krónika képi világából kibontakozó kozmikus üdvtörténelem például alapvetően változtatja meg a középkori magyar kereszténységről belénk sulykolt elképzeléseket. A lendületes elevenséggel megfestett miniatúrák, valamint a költői ihletettséggel fogalmazott szöveghelyek már Atilla királytól kezdődően az egyetemes kereszténység szellemében beszélik el a magyar történelem eseményeit. E keresztény vallás eszköztára és érvényességi köre a Képes Krónikában jóval tágasabb, hatékonyabb és színesebb, mint azé a kereszténységé, amely a judeo-krisztianizmus keretei közé szorulva fogalmazza újra a követésre ajánlott emberi értékeket…” (Pap Gábor – Szántai Lajos: A Képes Krónika üzenete).
A magyarok ősvallása körül már nagyon régóta megy egy fajta huzavona. Kezd kifakadni magából a nemzet, de nemzeten belül is nagyon sok a félreértés, elferdítés és találgatás. Ezek a különböző megközelítések politikailag sem különülnek el egymástól, csak mások kicsit. A magyar reformkorban megélénkült az érdeklődés a korai magyar kultúra sajátosságainak feltárása iránt. A Kisfaludy-Társaság pályázatot írt ki “a magyar mitológia” adatainak összegyűjtésére. Voltaképpen ennek az eredménye volt Ipolyi Arnold (későbbi katolikus püspök) Magyar Mythologia című áttekintése 1854-ben, amelyben már a középkor utáni és a magyar folklór gyűjtéséből származó adatok is szerepelnek. A maga korában nagy hatású munka (sokat merített belőle Arany János a „hun trilógia” megfogalmazásakor) szerint a hunok és más keleti népek vallásával egyező módon a magyaroknál már istenhitről beszélhetünk, Isten, az ördög és betegségnevek lennének ennek nyomai. Ipolyi tudományos ellenfelei viszont azt hangsúlyozták, hogy ahol nincsenek istenek, bizony ott nincsen mitológia sem, a magyarok ősi vallását pedig leginkább az ural-altáji népek sámánizmusához hasonlítják.
Diószegi Vilmos, sámánizmus-kutató már nem beszél „ősvallásról” vagy „mitológiáról”, inkább „hitvilág” vagy „hiedelemrendszer” névvel emlegeti mind a történeti forrásokból, mind a néprajzi gyűjtésekből ismert adatokat.
„Az ősmagyarok egy csoportja már a honfoglalás előtt, a Fekete-tenger-menti térségben megkeresztelkedett, ami keleti rítus szerint történhetett…” írta Szabó Mária: A magyarok csillagai című könyve 79. oldalán. Majd egy másik író, másik “művében” már azt olvashatjuk, hogy a szlááávok két nagy hittérítője, Cirill és Metód találkozott az etelközi magyarokkal: „Midőn pedig megérkezett (Metód) a Duna tájékára, egy ugor (magyar) “király” látni akarta őt. És bár egyesek azt mondták, hogy nem fog tőle baj nélkül megszabadulni, ő mégis elment hozzá. A király pedig, mint főpapot illik, tisztelettel, ünnepélyesen és örömmel fogadta. És beszélgetvén vele, ahogy ilyen méltóságú emberekkel illik beszélgetni, megölelte és megcsókolta őt és megajándékozván nagy ajándékokkal, ezekkel a szavakkal bocsátotta el: “Emlékezzél meg mindig rólam tisztelendő atyám szent imáidban.” - Pirigyi István: A magyarországi görögkatolikusok története című könyvében írta.
Ismételten azt tanulhatjuk meg ezekből a könyvekből, hogy mi, magyarok átvettünk, megkaptunk “valamit”, amink korábban nem volt. Vagy mégis volt? A konkrétumok terén valóban keveset tudunk arról, hogy az ősmagyarok vallása miként is épült fel, de a múltat hiába fedi sűrű köd mégis vannak apró részletek, amelyek kitűnnek a homályból. A teljes képet nem tudják megvilágítani, mégis adnak pár támpontot ahhoz, hogy el tudjuk képzelni, mit is gondoltak a világról elődeink és mit gondoltak rólunk mások, akik érintkeztek őseinkel. Ehhez adnak némi mankót az arab földrajzírók feljegyzései. Ők testközelből ismerték a magyarságot. Ibn Ruszta a X. század elején jegyzett le, hogy a magyarok tűzimádók. De mivel ezt a jelzőt számos más kultúrára is rásütötték, így ez túl sok támpontot nem ad. Ennél már beszédesebb Al-Bakri írása, aki viszonylag részletesen beszámol egy ősmagyar szertartásról: „Ők egy olyan nép, amelynek a magasságos Istenen kívül nincs más istensége. Az ég urában hisznek, és ő az egyetlen hatalmasság. Kerülik a disznóhúsevést, és áldozatokat mutatnak be. Ha valamelyikőjük elé étel kerül, tüzet gyújt, majd kenyere és étele legjavát megragadva a tűzbe veti, legkedveltebb patrónusai nevét mondva. Hisznek abban, hogy a füst az égbe felszáll, és a hatalmas és magasztos Isten előtt a halott részére raktározódik el, hogy ezáltal őt Isten előnyben részesítse.”
A magyar vallást úgy tárgyalja a vallástörténeti szakirodalom és a történettudomány is, hogy volt valamikor egy ősvallás, ez az ősvallás azonban a Szent István kora körüli időkben egy átváltozáson ment keresztül. Az átváltozás meglehetősen véres és drasztikus volt. Szent István a magyar vallást teljes egészében visszaszorította, papjait legyilkoltatta, a magyar ősvallás értékeit úgy szűrte meg a kereszténység szűrőjén, hogy alig-alig tudott valami ezen a szűrőn átmenni. „Szent István király után kereszténység, Szent István király előtt pedig valami más, ami nagy valószínűség szerint egy alacsonyrendű szokásképzettel kerülhet azonosításra. A sámánizmust szokták itt felajánlani, hogy az elég jó lesz nekünk ősvallás gyanánt. DE nem sámánizmus volt a magyarok Szent István előtti vallása…” - Szántai Lajos.
Ha az ember elgondolkodik azon, mi történt Szent István király uralkodása alatt, milyen vallásból térítették át a magyarokat, akkor nem árt tudni, hogy a krónikák - a krónikák azért több száz évvel később íródtak -, a nemzedékről nemzedékre öröklődő hagyomány szerint Szent István előtt a magyarok vallása nem az a fajta pogány vallás volt, amit mi általában azzal a korral azonosítani szoktunk. Azt feltételezem, hogy az a vallás, amelyre Szent István térítette a magyarokat, az végeredményben ugyanaz a vallás volt, amely vallás a “honfoglalás” és Attila korát is jellemezte.
Hiszen Attila a kereszténység védelmében elindította el a roppant áradatot, miután Diocletianus császár 303-ban a birodalom történetének legvéresebb és legbestiálisabb keresztényüldözését szabadította rá Krisztus követőire... Bármilyen különös vagy szokatlan legyen is a gondolat, igen valószínű, hogy seregei azokért a hunokért vállalták azt a hatalmas feladatot és azoknak a törzseknek a felszabadításáért szálltak harcba, akiket ma szlávnak nevezünk. Ez a gondolat azonban egész történelmünket egy teljesen új perspektívába helyezi. Mi nyugati testvéreink segélykiáltását hallottuk meg, őket szabadítottuk fel a szorongató római elnyomás igája alól. De nézzük tovább a tényeket.
Theophylaktosz Szimokáttész bizánci történész Kr. u. 570 körül Históriájában így mutatta be a magyarok istenhitét: „A turkok (magyarok) szentnek tartják a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette…”
Az Etelközben készült bezdédi tarsolylemezen életfa által körülfont keresztet láthatunk, egy IX. századi szabadkai magyar temetőből előkerült öv csatján egy aggastyán bal kezében keresztet tart, majd honfoglalóink sírjaiban is ott vannak a keresztek.
Isten szavunk a messze múltba nyúlik vissza, és szinte minden hittel és vallással kapcsolatos szavunk magyar eredetű.
„A “nyelvtudomány” által szigetnyelvnek minősített sumérben szintén megtalálható isten szavunk megfelelője. P. Anton Deimel szótára (1934/139) szerint a sumér istin, isten jelentése „egy, egyetlen” (eins, einzig). Amihez Zakar András (1973) a következőket fűzi: Az „Isten” szó jelentése tehát világos: egy, egyetlen, az egyedüli, az egyedülvaló. Ezek a jelzők vagy megállapítások pontosan illenek az Istenre, aki az Ószövetségben is sokszor az egyedülvaló néven szerepel. Ez a szó sohasem szerepel a sumérben számnévként.” - Varga Géza.
Úgyszólván az egész Bibliát le lehetne fordítani honfoglalás kori magyarságunk nyelvére. Anonymus Gesta Hungarorumában a Zalán elleni sorsdöntő ütközet reggelén így ír Árpád vezérről: „Árpád vezér segítője a mindenség Istene volt, akihez könnyhullatva imádkozott…” „Tas, Szabolcs és Tétény látták, hogy az Isten velük van”.
Nem is kell kutatni, nem is kell elmélyülni a krónikás hagyományban, egyszerűen el kell olvasni a gesztáknak a szövegeit, hogy például Anonymus a Gesta Hungarorum-ban hogyan jellemzi azt a vallási alakulatot, amely ténylegesen a Szent István előtti időkre volt jellemző. A Gesta Hungarorum a XIII. századból származó átirat, és a maga nemében tényleg megérdemli a figyelmet. Anonymus a Gesta Hungarorum-ban leírja a magyar honfoglalásnak a menetét. A bevezető oldalon elmondja azt, hogy Ő egy kérést teljesít, megnevezi kezdőbetűvel azt a nagy főméltósággal rendelkező embert, akinek kérését próbálja meg teljesíteni. Ott elhangzik nagyon sok figyelemre méltó mozzanat, például az, hogy „amint a trójaiak történetét megírtam”. Hogyan lehet az, hogy az Árpád-korban vannak olyan írástudás művészetébe beavatott férfiak, akik megírják a trójai háború történetét? A kutatástörténet ezzel természetesen nem hajlandó foglalkozni. Anonymus nem hivatkozik Homéroszra, világosan, pontosan elmondja, hogy itt egy saját hagyományt lehet tetten érni.
Néhány jobb szándékú kutató is felfigyelt már arra, hogy az egész “honfoglalás” műveletének a hátterében mint hogyha a Teremtő Isten munkálkodna. Amikor Anonymus Álmos fejedelemnek a fiatal koráról néhány nagyon fontos mondatot leír, akkor a következőket mondja: „Álmos még az ázsiai Szkítiában nagyon nagy megbecsülésnek örvendett, és Álmosnak a vezérlője, a vezetője a Szentlélek volt.” Ha Álmos fejedelemmel már az ázsiai őshazában, tehát Szkítiában a Szentlélek volt a vezetője, akkor itt alapvető kérdéseken illene elgondolkoznunk, hiszen a Szentlélek az kifejezetten a keresztény valláson belül működő nagyon fontos meghatározottsággal rendelkezik. De Anonymus még tovább folytatja. Álmosnak van egy fia, őt Árpád vezérnek hívják, róla a következıket mondja: „Árpád vezérnek a vezetője a Mindenség Istene volt.” Álmos az, aki kihozza a magyarokat az ázsiai Szkítiából, Árpád vezér pedig az európai Szkítiában, tehát a Kárpát-medencében, a Kárpát-hazában kiteljesíti és befejezi a “honfoglalás” művét. Vallás tekintetében tulajdonképpen mind a kettőjükről keresztény nyelvezettel értekezik a Gesta Hungarorum-nak a szerzője.
A szemünk láttára kezd kibontakozni egy olyan magasrendű, a világ teremtését kezdeti szinten megfogalmazó istenkép, ahol már megvan a mindenségnek a teremtője (az egy és igaz Isten), és ennek az istenségnek a lelki működéséről is tudunk értekezni, mert azt mondja, hogy Szentlélek.
„Ha megjelenik a Teremtő Isten, megjelenik a Szentlélek, akkor ennek a rendszernek nyilvánvaló módon van egy harmadik tagja is, és ez maga Jézus Krisztus. Az írástudás művészetébe avatott férfiú vajon Jézus Krisztust hogyan fogja nekünk bemutatni, hogyan fogja megmutatni nekünk a múltnak a szövetébe ágyazottan? Jézus Krisztus nevét ebben a hatalmas lélegzetű, de tömörített műben éppen Szent Istvánnal hozza összefüggésbe, Jézus Krisztus Szent István idejében fog megjelenni. Tehát Álmos és Árpád idején a Szentháromságnak a mőködésrendjéből megismerhetjük a mindenség Teremtő Istenét, megismerhetjük magát a Szentlelket, és kiderül, hogy Szent István idejében nem kell itt keresztény hitre téríteni senkit, egészen egyszerűen arról van szó, hogy amit Jézus Krisztusról lehet tudni, az Szent István korában megjelenik…” - Szántai Lajos.
A XVI. században, 1526 után Brodarics István - aki a mohácsi csatamezőn is részt vett abban a sorsdöntő és végzetes ütközetben - elmondja és leírja azt, hogy az ázsiai Szkítiából, tehát az ázsiai őshazából, Ázsia belsejéből az Úrjézus Krisztus vezette ki a magyarokat. Félezer esztendő is eltelt már az úgynevezett Szent István-i térítés és fordulat után. Ilyenkor az ember tényleg eltőnődik azon, hogy nekünk a XIX. század óta vallás gyanánt mit oktatnak, a XX. században milyen zsákutcába kényszerítenek bele, és a XXI. században pedig a jobban tudás gőgje által - anélkül, hogy meggondolnánk dolgokat - milyen ostobaságokat szoktunk ebben a témában a jólneveltség okán ismételgetni. Ha már az ázsiai Szkítiából Jézus Krisztus vezeti ki a magyarokat, akkor a magyar ősvallást hogyan lehet megnevezni? Mert itt nem arról van szó, hogy „az ősök szellemei”, mert ez is egy nagyon szép megfogalmazás lenne, hanem egész egyszerűen, telitalálatos módon Jézus Krisztus hozza az ázsiai Szkítiából az európai Szkítiába, tehát Európa kellős közepébe, a Kárpát-hazába a magyarokat.
Egy szétesett, pogány, sokistenhitű Európába érkezett a magyarság tiszta egyistenhitével. Azonban az Európa keleti határán a Krisztus utáni időkben feltűnt lovas népek a “keresztény” európaiak szemében egy ellenséges kultúrkör képviselői voltak. Nagy tudású táltosainkat – akik a magyarság szellemvilágát a Magyarok Istene alá rendelték – afféle kuruzslóknak tekintették. Nem akartak tudomást venni a Magyarok Istene köré csoportosuló csodálatos szellem- és hitvilágról, amely hiányzott az európai kultúrából. Nem értették a nemzetségeknek az őskorba visszanyúló mondakörét.
Nem árt tudni ebben az összetételben, hogy azt a vallást, amit ma római katolikusnak neveznek, azt az Árpád-korban vallásos törvényeket hozó királyaink nagyon határozottan elkülönítették a magyar katolikus vallástól, nyugateurópai latin kereszténységnek nevezték. Szent László a Szabolcsi zsinat által hozott törvények egyikében a következő rendeletet hozza, bizonyos ünnepnapok vonatkozásában: „Hogyha az országunkban tartózkodó latin kereszténység híveinek nem tetszik a mi jobb és üdvösebb vallásunk, menjenek oda, ahova akarnak.” Pedig Szent Lászlóról lehet tudni, hogy nem volt egy idegeneket, külföldieket nem szívesen befogadó uralkodó. Itt tényleg nagyon tisztán kell látni… van a magyar kereszténység, Szent István után ennek most már ki lehet mondani a nevét, hiszen éppen a krónikáink, a Vata-féle pogánylázadás alkalmával megemlítik: katolikus hit. Nem római katolikus, legkevésbé pedig nem judeokrisztiánizmus. Katolikus, vagyis egyetemes. Amikor a krónikák Szent István előtt, Szent István után ezt a vallást még pontosabban meg akarják nevezni, és egyszer még Szent István idejében is kitérnek erre a tételre, akkor a következő hangzik el: Jézus Krisztus hite. Ilyenkor az ember azért egy kicsit elgondolkodik. Ezek szerint Szent István király nem judeokrisztiánizmusra térítette a magyarokat? Ezek szerint Szent István nem a nyugati kereszténységre térítette a magyarokat? Nem. Jézus Krisztus hitére.
Az írásos bizonyítékokat, amelyek végeredményben másodlagosak, alátámasztják az elsődleges bizonyítékok. A “honfoglalás”-kori régészetnek a leletanyagai egyöntetű és perdöntő módon jelzik azt, hogy milyen vallással rendelkeztek honfoglaló eleink. Közvetlen bizonyítékok is vannak arra, hogy a magyarok vallása már a honfoglalás idején is a kereszténység volt, ami rendkívül szerencsés adottságot jelent. Magának a keresztnek a formája nemcsak a mellkereszteken jelenik meg. Ha a tarsolylemezekhez kötötték a honfoglalás reprezentatív emlékanyagát, akkor is el kellett volna már gondolkodni. Gondoljunk a tiszabezdédi tarsolylemezre, éppen a kellős közepén megjelenik a kereszt.
És íme, még egy érdekesség, „Szent István első királyunk neve nem véletlenül lett István. A magyar nevek, szavak elé a magyar nyelv nem tett sz betűt, miért is tette volna? Sztefán, ez tipikus későbbi európai hamisítás. Így alakulhatott a név: Ős-Ten-Van, Is-ten-Van, ebből lett Istefán, később István, mert a zöngés v gyakoribb a magyar nyelvben a zöngétlen f-nél. Szent István apostoli királyunk volt, mert a magyar királyok Isten földi helytartói, és ezáltal a magyar állam megalakulásakor a király Ős-Tent jelképezte.” - Eördögh Tünde.
(...)
A Szent István alapította, Esztergom központú magyar egyház felett a pápa nem diszponált egészen Mohácsig...
Minden más nép történelmében az ilyen szerencsés adottságokkal élnének, de ez sajnos a hivatalos vallástörténet-kutatás által nálunk mégsem valósul meg. Ilyenkor feltételezni kell azt - bár az ember nem szívesen beszél ilyenről -, hogy nálunk tudatosan kerülik ezt a témát.
Szerény véleményem szerint ez volt a fő oka a népünket ért támadásoknak. A vallásunk! Mára az átlag magyar már azt sem tudja, mit jelentenek ezek a szavak... kiölték belőlük... mást tettek a helyükbe.
A borítóképen Szent István királyt ábrázoló iniciálénál kinyitott Képes Krónika két lapja.
Új hozzászólás