A nyergestetői csata - a Székelyföldi Thermopülé

1849. augusztus 1. A nyergestetői csata - a Székelyföldi Thermopülé 

A hágó számtalan véres csata helyszíne volt a tatár és török beütésekkor, de a talán legemlékezetesebb ott zajlott ütközetet 1849-ben vívták

1849 nyarán, az orosz intervenció eredményeképp igencsak "szorult a kapca" Erdélyben, a hadi helyzet több, mint válságossá vált. A félelmetes túlerőben lévő, jól felszerelt orosz hadsereg megjelenése hadszíntéren gyakorlatilag eldöntötte a küzdelmet. A győzelem esélye a minimálisnál is kisebbre csökkent, az egyedüli reális cél a túlerőben lévő ellenség feltartóztatása lehetett csupán.

1849. augusztus 1-jén Gál Sándor tábornok Tuzson János alezredes vezetése alatt mintegy 1000 honvédjére bízta a szoros védelmét. A székelyek élet-halál harcot vívtak az Eduard Clam-Gallas osztrák tábornok vezette, 12 000 főt számláló osztrák és orosz csapatokból álló ellenséges hadsereg ellen. A székelyek hosszú ideig sikeresen kitartottak, azonban az orosz-osztrák sereg bekerítéssel fenyegette őket, így Tuzson feladta a hadállásokat és elvonult, majd megmaradt katonáival Gál Sándorhoz csatlakozott.

Egyes legendák szerint Tuzsonnak mindössze 200 honvédje volt, és egy kászoni román pásztor vezette a hátukba az ellenséget, azonban ezt sem a történészek, sem Tuzson visszaemlékezései nem erősítik meg.

A haza védelmében hatalmas túlerővel való, halált megvető szembeszállás példájaként emlegetik a Nyerges-tetőt "Székely Thermopülai" néven is. 

A csata helyszínén emlékoszlop őrzi a csatában elesett székely hősök emlékét. Az emlékművet Poulini János csíkzsögödi kőfaragó mester készítette el "honleányok" adományának segítségével. A szobor avatása 1897 augusztusában volt, egy nagyszabású ünnepség keretén belül. Az eseményen jelen volt a kis székely sereg vezére, Tuzson János is. 1990 óta minden évben március 15-én népes hallgatóság jelenlétében emlékeznek meg a "Székelyföldi Thermopülé” hőseiről.

Az emlékművel átellenben, az erdő szélén lévő területen, egy tömegsírba hantolták el akkor az ütközet áldozatait, akiknek emlékét többek közt számtalan kisebb-nagyobb fa- és vaskereszt, valamint számtalan kopjafa őrzi. 

 

 

Kányádi Sándor: Nyergestető

 

Csíkországban, hol az erdők

zöldebbek talán, mint máshol,

ahol ezüst hangú rigók

énekelnek a nagy fákon,

s hol a fenyők olyan mélyen

kapaszkodnak a vén földbe,

kitépni vihar se tudja

másképpen, csak kettétörve,

van ott a sok nagy hegy között

egy szelíden, szépen hajló,

mint egy nyereg, kit viselne

mesebeli óriás ló.

 

Úgy is hívják: Nyergestető:

egyik kengyelvasa: Kászon,

a másik meg, az innenső,

itt csillogna Csíkkozmáson.

Nemcsak szép, de híres hely is,

fönn a tetőn a nyeregben

ott zöldellnek a fenyőfák

egész Csíkban a legszebben,

ott eresztik legmélyebbre

gyökerüket a vén törzsek,

nem mozdulnak a viharban,

inkább szálig kettétörnek.

 

Évszázados az az erdő,

áll azóta rendületlen,

szabadságharcosok vére

lüktet lenn a gyökerekben,

mert temető ez az erdő,

és kopjafa minden szál fa,

itt esett el Gál Sándornak

száznál is több katonája.

Véres harc volt, a patak is

vértől áradt azon reggel.

Támadt a cár s a császár

hatalmas nagy hadsereggel.

 

De a védők nem rettentek

- alig voltak, ha kétszázan -,

álltak, mint a fenyők, a harc

rettentő vad viharában.

Végül csellel, árulással

délre körülvették őket,

meg nem adta magát székely,

mint a szálfák kettétörtek.

Elámult az ellenség is

ekkora bátorság láttán,

zászlót hajtva temette el

a hősöket a hegy hátán.

 

Úgy haltak meg a székelyek,

Mind egy szálig, olyan bátran,

mint az a görög háromszáz

Termopüle szorosában.

Nem tud róluk a nagyvilág,

hőstettükről nem beszélnek,

hírük nem őrzi legenda,

dicsőítő harci ének,

csak a sírjukon nőtt fenyők,

fönn a tetőn, a nyeregben,

s azért zöldell az az erdő

egész Csíkban a legszebben.

 

 

 

A borítóképen a nyergestetői ütközet emlékműve 2010 októberében (Einstein2/Wikipédia)