Magyar, mint népnév elterjedése a világban

A "hivatalos" magyar történettudomány egy délkaukázusi eredetet és a múlt egy konklúzióját, mint lehetőséget elvetett, mert azt "finnugor nyelvünk" kizárja, és ez valóban így is van. Azzal a lehetőséggel, hogy esetleg délkaukázusi származásunk zárja ki a finn-ugor nyelvünket, történettudományunk nem számolt.

Nem számolt annak ellenére sem, hogy "honfoglaláskor" magunkkal hozott kultúránk (vallásunk, művészetünk, szokásaink) határozottan délkaukázusi volt, nem számolt annak ellenére sem, hogy a honfoglalás után nyelvünk módosult, nem számolt annak ellenére sem, hogy a Fekete-tenger Kaukázus - Észak-Káspi vonaltól északra a "magyar" népnév sehol semmiféle torzulásában, semmiféle helynévben elő nem fordult.

Eszközöljünk ezzel szemben egy betekintést a Kaukázus vonalától délre eső világba.

Kr. e. a 17. szd-tóI Kr.u. a 10. századig eltelő 2700 év folyamán babiloni, egyiptomi, asszír, káld-huni, perzsa, görög, örmény, római, bizánci és arab kútfőkben, különböző korokból származó különböző nyelveken, különböző írásrendszerűekkel, írásmódokon leírt és különböző helyeken talált leletek adatai újra és újra értesítenek egy népről, amelynek a neve határozottan és egységesen "M" hanggal kezdődik és van a belsejében egy lágy mássalhangzó, amelynek pontos visszaadására a fenti nyelvek fonetikai rendszere képtelen.

Ezt a rejtélyes mássalhangzót ezek a nyelvek megpróbálják jelölni "d", "dz", "t", "th", "tz", "ts", "z", "k", sőt "x", betűjeggyel is, sőt az arabok "d", "dzs", az örmények "gh" hangokkal is.

Ez a név a Kr. e. 5. szd.-ig "mita", "mitha" (többesben mitanni), "mada", "méd", "médj"", médz", "manni", "manda", "maza", "matia" (többesben matiani) "matsi" (többesben matsien), "musk", "max", "mag", torzulásokban jelenik meg, illetőleg, a különböző írásrendszerűekből latinbetűs írásra ilyen formában tette át ezeket a neveket az írástudomány.

Feltűnő, hogy a Kr. e. 5. szd.-tól kezdve, a káspi-vidéki és kaukázusi individuális népnevek felbukkanása során ugyanezek a nevek az -ar, -or, -er, -ir, -inna népnév-végződéssel ellátva jelennek meg a következő formákban: "inad-inna" (a madából), "max-era" (a musk-ból), matchar (a matsi-ból), mezori (többes), mezorani (többes), mazori (többes ), megari és maghiori mind kettő többes ), mazar, madzar, madjyr, matchar, magior, maghiar, mogher, makar, madar, végül madzsar írásmódon.

Ugyanez a név kisebb-nagyobb torzulásokkal megjelenik a délkaukázusi és káspi-környéki tér különböző földrajzi neveiben is.

Mindezek alapján apodiktikus érvénnyel ki lehet mondani, hogy ilyen nevű nép, vagy népek a Kr. e. 17. és a Kr. u. 10. századok közti korban Elő Ázsiában létezett, vagy léteztek. Ezzel szemben a dél- kaukázusi térben és a Káspi- környéken ma semmiféle "m" hanggal kezdődő nevű nép nem található, de az egész Eurázsia területén is csak három van, Keletázsiában a "mandzsuk", Indiában a "mundák" és Közép-európában a "magyarok". A fenti különböző torzulású formákból kiszublimálhn aiszubliató fonetikai bázis feltűnően hasonlít a "magyar" népnévre, amelynek 1100 év alatt magának is voltak Magor, mogyer és megyer torzulásai, sőt, amint ezt egy dr. Weinlein János nevű, volt magyar gimnáziumi igazgató és volt debreceni egyetemi magántanár ma Németországban magyargyalázó tanulmányaiban gúnyos következetességgel állandóan és sértő szándékkal használja, van egy "madjar" és "mátyár" torzulása is.

A világ különböző pontjain, földrajzi nevekben a "magyar" népnév a következő helyeken és torzulásokban fordul elő (a lista természetesen nem teljes)

Maxera dél-káspi folyó Ptolomeusnál, Mazara nevű város a Tigris és az Eufrát forrásvidékén, Matsar nevű erőd a mai Pejbárt közelében, Madzar nevű város a Kuma és Bybala összefolyásánál az észak-káspi térben, a Kaukázus Magyar-Hegység neve, a Fekete-tenger Magyar-tenger neve, a különböző örmény történelmi és földrajzi munkákban említve "Madzsar-völgy", "Madzsarok faluja", stb.

Ezek a nevek egytől-egyig Kaukázus-káspi-vidéki nevek, sőt, kettő kivételével (Maxera, Kuma-menti Madzar) szubartui nevek, általában pedig elő-ázsiai nevek, éppúgy, mint a felsorolt ókori és koraközépkori nép-nevek is azok.

Feltűnő jelenség az is, hogy ezek a nevek kivétel nélkül szabir viszonosságban, sőt igen kevés kivétellel a "szabir" szó társaságában jelennek meg, mintha a "szabir"-nak valaminő alcsoportját jelentenék. Feltűnő az is, hogy Szubartutól északra a "szabir" a Kaukázus hegység mindkét végén megjelenik (keleten "Szibéria", nyugaton "Zaporogje" ), és keleten éppúgy ott van a társaságában a Kuma- menti Madzar, mint ahogy a nyugati térben is ott van a "Mare Mazari", vagy Mar Magior.

Mindezek a tények meglehetősen hangosan beszélnek s ha melléjük tesszük mindazt, amit népünk "szabir" és perzsiai vonatkozásairól történettudományunk egyik legfőbb Árpádkori forrása, Konstantinos Porphyrogenitos elmond és krónikáink írnak, egyszerűen érthetetlenné válik, hogy ez az anyag a magyar történettudomány őstörténeti komplexumából, még mint kuriozitás is teljesen hiányzik.

Az embernek az az elutasíthatatlanul gyanakvó érzése támad, hogy történettudományunk finnugoristái féltek ezzel az anyaggal szembenézni.

Részlet: Padányi Viktor - Dentu Magyaria