becsület

A gyönyörűen felújított református templomban ünneplőbe öltözött emberek szerte az országból s szerte a trianoni diktátum által elszakított országrészekről. Előttem szegediek ülnek a padban, mellettem székely, amott pedig a Budapestről különbusszal érkezett emlékezők csoportját látom, míg egy szépszál délvidéki legényt szeretettel üdvözöl egy felvidéki barátom...

Fáradt kezem már nem kerget pillangókat. Reszkető tenyéren nem tud megnyugtatni pihegő madarat. Hisz úgy remeg gyönge kis teste akárcsak két kezem, ahogy a félénk madárkát tenyerembe veszem. Az öreg kéz már nem épít csak tataroz. Összegereblyéli évszakról évszakra a lehullott lapikat, feldíszíti vele az élet színpadán bensőd, múltad, emlékeidet. Hányszor hallottam a jobb sokszor nem tudja mit csinál a bal...

Kotogu regéi betöltötték az egész gyermekkoromat. Legelőbb azt gondolná az ember, hogy csupán a történelembe való jártasságot szereztem a vele való „tanórákon”, de ha felnőtt ésszel utána gondolok; tanításai, erkölcsi és mentális útmutatásokként is megállották a helyüket. Az öreg kun mondáinak szövése, okításainak következetessége a neveltetésem tudatos részévé vált, s meghatározták egész eddigi életemet...

Amikor a betyárokról esik szó, akkor az úri népség fölhördül, és rögvest megidézi Loucsikot meg a királybíró Rádayt. Rablónak meg martalócnak illeti őket, ám ezzel csak saját levükben főnek. Hej pedig, ha tudná a sok kegyelmes- nagyságos- és méltóságos úr, hogy a puszta fia milyen, rögvest megváltozna a véleményük róluk...