Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.
Munkács, 1964. III. 15.
Múltak az idők, teltek az évek, s mi, ottrekedt magyarok a kisebbségi keserű kenyérre voltunk utalva. A hatalmon lévő csehek és szlovák csatlósaik megelégedettséggel élvezték a pozíciójuk nyújtotta előnyöket, míg nekünk napról-napra éreznünk kellett magyar sorsunk mostohaságát. Legjobban bizonyítja a kormánynak a csehekkel szembeni megkülönböztetett bánásmódját az a törvény, mely a cseh tisztviselők fizetését „szlovenszká vychodá” elnevezés alatt csaknem 50 százalékkal pótolta. Ez annyit jelentett, hogy például a cseh tisztviselő, aki ugyanolyan fizetési osztályban volt, mint én, a fizetéséhez 50 százalék pótlékot kapott, csupán azért, mert cseh keresztlevele volt.
Városunkban, ahol az első cseh népszámlálás alkalmával 15 százalék magyar és 40 százalék német lakott, nem volt sem magyar, sem német iskola. A cégtáblákat máról holnapra kellett cseh feliratokkal ellátni. Ha egy magyar vagy német polgárnak egy hivatalban vagy a rendőrségen, bíróságon volt elintézni való ügye, tolmácsra volt szüksége, mert vagy nem tudtak vagy nem akartak vele anyanyelvén beszélni.
Ami saját személyemet illeti, velem munkahelyemen eleinte eléggé barátságosan viselkedtek, annál is inkább, mert szükségük volt pénzkészítési szaktudásomra. De amikor már az első cseh pénzdarabok forgalomba kerültek és a pénzverdei munka rendesen ment, megszűnt a velem szembeni barátság és jóindulat. A bevándoroltak, leginkább minden végzettség és szaktudás nélküli „tisztviselők”, megtanulták kijelölt munkájukat, s én feleslegessé váltam.
Ebben az időben hozták az állami tisztviselők státuszáról szóló törvényt. Az igazgatóm ez ügyben Prágában járt, s magával hozta a tisztviselők véglegesítő kinevezését. Nékem pedig tudtomra adta Vlasák pénzügyminiszter üzenetét, mely szerint az én okmányomat csak a szlovák nyelvvizsga sikeres letétele után adják ki. Erre én azt válaszoltam, hogy a vizsga letételére két hónapon belül hajlandó vagyok, azon feltétellel, ha a cseh tisztviselők is leteszik a szlovák nyelvvizsgát. A cseh nemzetiségű igazgató természetesen haragudott e kijelentésem miatt, de azért a véglegesítő kinevezés szlovák nyelvvizsga letétele nélkül két hét letelte, 1922. június 12-én a kezemben volt.
Fiatal voltam, így nem is lehettek különösebb igényeim, magyar voltam, s ezért nem is reméltem szaktudásom utáni elismerést. A véglegesítő kinevezés mégis bántott, mert olyan cseheket, akiknek sem iskolai végzettségük, sem szaktudásuk nem volt, akik még a nevüket sem tudták rendesen leírni, mint például Kondracsek, Bielohlavek és Kuhn, magasabb fizetési osztályba sorolták.
Ettől az időponttól kezdve viszonyaink állandóan rosszabbodtak. Cseh kollégáim haragudtak a szlovák nyelvvizsgával kapcsolatos kijelentésem, én pedig az igazságtalan kinevezések miatt. Folyvást provokáló megjegyzéseket kaptam, amelyek természetesen nem maradtak méltó válasz nélkül. Egyszer egy Horák nevezetű cseh mérnök az elmúlt idők életszínvonala után érdeklődött. Amikor én neki egyes bizonyító eseteket elmondtam, ő dühösen elkiáltotta magát: „Vigyázzon! Ebből baj lesz, mert maga szerint akkor jobb volt!” Hasonló incidenseim többször előfordultak.
1923. tavaszán megtudtam, hogy ősszel községi választások lesznek. Írtam Pozsonyba, az Országos Keresztényszocialista Párt központjába, s kértem, hogy Körmöcbányán és vidékén szervezzék meg a pártot. Erre eljött Pozsonyból egy központi titkár, aki úgy a városban, mint a környékbeli falvakban megszervezte a helyi szervezeteket. Én a háttérben maradtam, mint állami tisztviselő nem akartam nyilvánosan szerepelni. Csak megadtam a szervezésre vonatkozó útbaigazításokat.
1923. november 13-án megkaptam a prágai pénzügyminisztérium rendeletét, mely szerint „hivatali érdekből” a liptószentmiklósi pénzügyigazgatósághoz helyeztek át. elutaztam Liptószentmiklósra. Megérkezésem után azonnal jelentkeztem új főnökömnél, a pénzügyigazgatónál, aki azzal fogadott: „Maga mit akar itt, amikor műszaki tisztviselő?”. E barátságtalan fogadtatás után bevezetett egy irodába, melynek egyedüli íróasztalán a vagyondézsma kivetése elleni fellebbezések halmaza állt. Az íróasztal felé mutatott, ezekkel a szavakkal: „Ez lesz az irodája és az íróasztala. Tanulmányozza át a vonatkozó törvényt és intézze el a fellebbezéseket!”
Arra a kérdésre, hogy hol lesz a lakásom, azt válaszolta: „Keressen magának!”. Figyelmeztettem, hogy ha a cseheknek, akiket Szlovenszkóra helyeznek szlovenszká vychodá, vagyis 50 százalékos pótlék jár, akkor az áthelyezés következtében erre nekem is van törvényes jogosultságom. Erre a szó szerinti válasza ez volt: „Maga arra nem jogosult, mert büntetésből lett áthelyezve.” Megfordultam. Kimentem az ajtón és a legközelebbi vonattal elhagytam Liptószentmiklóst.
Még aznap elindultam Pozsonyba , s harmadnapra már mint körzeti párttitkár kerültem haza. A liptószentmiklósi pénzügyigazgató kétszer felszólított, hogy foglaljam el helyemet. A pénzverde igazgatója közölte velem a pénzügyminisztérium üzenetét, hogy menjek Liptószentmiklósra, egy év után visszahelyeznek a pénzverdébe. Én már hajthatatlan voltam, mert tudtam, hogy a csehek egyetlen célja megakadályozni azt, hogy én a közelgő községi választások alkalmával Körmöcbányán legyek.
Titkári kinevezésem után hozzáláttam a községi választások előkészítésének, melyek úgy a városban, mint a környék községeiben meglepő eredményt hoztak. A községekben csaknem kivétel nélkül megszereztük a szavazatok többségét, a városban pedig 18 százalékot. Öt városi képviselő élén vonultam be a képviselő-testületbe és ketten képviseltük a magyar és a német kisebbségek érdekeit a városi tanácsban.
Az 1925. január 6-án Érsekújvárott tartott kongresszuson az országos pártvezetőség tagjává választottak. Még ugyanebben az évben a párt Deutsche Zeitung név alatt német nyelvű hetilapot indított, a annak szerkesztésével engem bízott meg. Ennek következtében minden szerdán Pozsonyba utaztam. Ott megcsináltam a korrektúrát és bemutattam a rendőrségen.
1925. november 15-ére kiírták a parlamenti választásokat. Ezt megelőzően kiélesedett a szlovenszkói magyar kisebbség vezetői közötti személyeskedés. Bittó Dénes földbirtokos rossz szemmel nézte, hogy az érsekújvári kongresszus ismét dr. Lelley Jenő nyitrai ügyvédet választotta elnökül. Az összeférhetetlen Bittó bosszúból, hogy nem lett pártelnök, többször támadta Lelleyt és törekedett néki nehézségeket okozni. Aknamunkájához méltó munkatársra talált dr. Petrogalli Oszkár, a magyar pártok központi irodájának vezetője személyében. Amikor döntő lépésre készültek, azzal támadtál Lelleyt, hogy ő állítólag kormánytámogató politikát akar kezdeni. De semmiféle bizonyítékkal nem tudták vádjaikat alátámasztani.
Én az ez ügyben a pozsonyi Redoutba összehívott pártvezetőségi gyűlésen azt a véleményt képviseltem, hogy nem szabad dr. Lelleyt esetleges puhatolódzó tárgyalások miatt támadni, mert ő látta a legjobban a kisebbségbe jutott magyarság vérző sebeit. Őhozzá fordultak panasszal és segítséget kérő levelekkel az elbocsátott állami tisztviselők, tanárok, tanítók, vasutasok és postások ezrei. Ha ő a kormánytámogatás gondolatával foglalkozott, magyar testvéreink nyomorúságát akarta ezzel enyhíteni.
Bittó és társai e gyűlésen annyira személyeskedtek, hogy még azt is bűnnek rótták fel Lelleynek, hogy az időközben elhunyt dr. Petrogalli Oszkár temetésén nem vett részt. Hangoskodásukkal a gyűlés menetét annyira zavarták, hogy a Lelleyt támogató szónokokat beszélni sem engedték. Erőszakos fellépésük eredménye azt volt, hogy szavazáskor kisebbségben maradtunk.
Mi másnap megalakítottuk a Nyugatszlovenszkói Keresztényszocialista Pártot. A hattagú elnökségbe dr. Lelley Jenő vezetésével engem is beválasztottak. Így indultunk az 1925.évi képviselői választásoknak, amelyeken aztán, 17285 szavazattal, természetesen elbuktunk. Ezen bukásnak két oka volt, az egyik az, hogy a nyugatszlovenszkói magyarság zöme a Csallóköz vidékén lakik, mely pedig Bittóék szűkebb hazája volt. A másik ok, hogy mi, anyagiak hiánya miatt, nem bírtuk a korteshadjáratot oly tempóban folytatni, mint ellenfeleink. A Bittó és Szent-Iványi kúriák megnyitották zsebeiket dr. Lelley megbuktatására.
A borítóképen körmöcbányai utcakép 1925-ből, forrás: Fortepan
Új hozzászólás