Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.
Munkács, 1964. III. 15.
Kulturális rendezvényeink legkiemelkedőbb eseménye volt az 1937-ben rendezett Mécs-est, amikor Mécs László papköltő saját verseit szavalta. A zsúfolásig megtelt városi színház falai keveset láttak olyan tapsorkánt, mint amilyennel Munkács magyarsága Mécs László költőt jutalmazta.
Munkácson az egyedüli magyar középiskola a kereskedelmi akadémia magyar tagozata volt. 1937-ben olyan sokan kérték felvételüket, hogy a magyarellenes igazgatóság helyhiány miatt örömmel tudta több, mint a felét elutasítani. Interpellációt készítettem és Hokky képviselő elvitte Prágába. Rövidesen megjött a rendelkezés, mely szerint engedélyezték a magyar tagozat párhuzamos osztályát. Így felvették az összes jelentkezőt, aki letette a felvételi vizsgát.
1937-ben még egy emlékezetes megmozdulásunk volt, amikor a katolikus leányklubbal karöltve gyűjtéseket rendeztünk. A befolyt összegből megrendeztük az első katolikus ifjúsági táborozást Zánykán.
1937. év őszén már nagyon éreztük az idők szelét. Nemcsak mi, nemzeti kisebbségek, de az uralkodó cseh nemzethez tartozók is tudták, hogy belátható időn belül kell valaminek történnie. Ilyen légkörben ült össze Munkács város képviselőtestülete, hogy az 1938. évi költségvetést megtárgyalja. A költségvetési javaslat kulturális fejezetében cseh egyesületek támogatása volt feltüntetve. Beszédemben kijelentettem, hogy mi, magyarok hajlandók vagyunk a költségvetés eme pontjait is megszavazni, ha a csehek hajlandók a magyar intézményeknek, név szerint a zárdaiskola, a református otthon és a katolikus kör támogatását biztosítani. Ők erre nem voltak hajlandók, mire mi kivonultunk a teremből. Így a képviselőtestület nem volt határozatképes, mert nem volt benn a költségvetés tárgyalásához szükséges 2/3.
A másnapra összehívott ülésre elmentünk, de csak a szomszédos irodában tartózkodtunk. Popovics polgármester, attól való félelmében, hogy ha a költségvetést letárgyaltatni nem tudja, akkor menesztik, minden erejének latba vetésével tárgyalásokat folytatott. Amikor közölte velünk, hogy a cseh pártok elfogadják javaslatainkat, bevonultunk a terembe.
Akkor egy másik, az akkori hangulatot jellemző esemény történt. A költségvetésben fel volt tüntetve egy összeg a város ingatlanjainak rendezésére. A polgármester megindokolta a kiadás szükségességét és a város földterületeire gondolva, többek között, ezt mondta: „Mi azt akarjuk, hogy a határ olyan legyen, mint régen volt.” Erre mi, magyarok nagy kacagás és zaj közepette szinte kórusban kiáltottuk: „Igen, mi is azt akarjuk, hogy a határ olyan legyen, mint régen volt.”
Egy alkalommal egy küldöttséggel elmentünk Prágába. Több városi ügy elintézése volt a feladatunk. Így kerültünk Neumann igazságügyi miniszterhez is. Arra kértük, hogy a nagy munkanélküliség csökkentése érdekében állítsanak fel Munkácson valami megfelelő iparvállalatot. Ő azt válaszolta, hogy a kormány nem tud erre a célra ez idő szerint nagyobb összeget engedélyezni. Kérdésemre, hogy miért nem, azt a választ kaptuk: „Kdy by nieco byko.” Ami magyarul annyit jelent, hogy hátha valami történne.
Most következett a csehszlovák rezsim legeseményteljesebb esztendeje. Én már 1938. elején megkezdtem a május hónapra kitűzött Budapesti Eucharisztikus Világkongresszusra utazni szándékozó magyarság megszervezését. Felhívásaim a kárpátaljai magyarság körében oly visszhangra találtak, hogy különvonat vitt bennünket Budapestre. A kongresszuson eltöltött napok élményeinek emléke, úgy hiszem, megmaradt nemcsak bennem, de mindannyiunkban, akik ott voltunk a városligeti magasztos események színhelyén. Ezen feltevésemet bizonyítja, hogy még most is előfordulnak esetek, amikor uccai járókelők fölemlítik az eucharisztikus világkongresszust és a jól megrendezett „különvonat-utazást”.
Az 1938-as őszi nagy események előjátékainál nékem igen csekély szerep jutott. Ezeknek a színhelye a tőlünk távol eső Prága volt. Amikor a prágai kormány a magyar, német és lengyel kisebbségekkel a kisebbségi jogok elismerése ügyében megkezdte tárgyalásait, kétszer is összegyűltünk dr. Korláth szenátor ungvári lakásán és memorandumokba foglaltuk kívánságainkat. Ezek a tárgyalások eredményre nem vezettek.
Mivel a német kormány határozottan kijelentette, hogy nem tűri tovább a szudétanémet kérdés halogatását és egyes cseh lapok fegyveres ellenállásra ösztökélték Beneséket, a cseh kormány 1938. szeptember 22-én este elrendelte az általános mozgósítást. Éjjel két órakor kopogtatásra ébredtem. Amikor kinyitottam az ablakot, egy rendőrségi autó állt az utcán. A rendőrtiszt a következőket kiáltotta felém: „Ha nem akarja, hogy bemenjünk a lakásába, öltözködjék és azonnal jöjjön velünk, mert le van tartóztatva!” Felöltöztem, elbúcsúztam a családomtól és beszálltam a kocsiba.
A rendőrkapitányságra vittek, ahol én szám szerint az ötödik letartóztatott voltam. Amikor letartóztatásunk ellen tiltakoztam, a rendőrfőnök kijelentette, hogy ez nem letartóztatás, a prágai kormány rádió útján kiadott parancsa alapján „biztonsági őrizetbe” vesznek, mégpedig azért, hogy ne dolgozhassunk a mozgósítás ellen. Amikor a rendőrségi fogdába kísértek, út közben felkerestük az egyik rabtársunk feleségét és megkértük, közölje asszonyainkkal tartózkodási helyünket. feleségeink már reggel hat órakor nálunk voltak és ezentúl minden délután egy órát nálunk töltöttek.
Mind az öten egy cellában voltunk. Első éjszaka a poloskák százai nem engedtek aludni. Másnap más cellába költöztünk. Ekkor már megérkeztek az őrzésünkre kijelölt rendőrök. Az egyik egy kimondottan magyarfaló cseh volt, aki mindig arra törekedett, hogy kellemetlenkedhessen nekünk. Az asszonyaink által behozott ételeket vizsgálgatta, kavargatta. Talán attól félt, hogy a levesem alján „bombát” talál. Első nap sem cigarettát, sem újságot nem engedett behozni. Másnap, követelésemre, elvezetett a telefonhoz, s én a rendőrfőnöknél tiltakoztam, hogy nekünk a politikai foglyok részére biztosított kedvezményeket nem engedélyezik. Ő azonnal intézkedett. S azóta trafik, újság, könyv, bor, pálinka, stb. minden volt bőven. Minden este 9-kor megjelent a fogházőr felesége, aki elment a megadott címekre és elhozta a kívánt italokat. A másik rendőr egy magyar érzelmű ruszin volt. Ennek mi adtuk ki a parancsot, hogy minden reggel 6 órakor jelentkezzék egy kupica pálinkáért és cigarettáért. Mondani sem kell, hogy ezt a parancsot pontosan teljesítette. Így teltek a napjaink. Ettünk, ittunk, szívtunk és olvastunk. Ez volt a mindennapi programunk.
A borítóképen: Munkács központja a cseh időkben, forrás: Fortepan.
Új hozzászólás